Tárgyalás és éneklés, basszusra hangolva

Basszus vagyok, mondja Soós Gyula mosolyogva, méghozzá basszus egy. Számára ez természetes, én viszont meglepődve fedeztem fel, hogy nem a bírói pulpituson, hanem az énekegyüttesben szerepel. Zenei végzettségem van, adja meg a magyarázatot, nyolc évig hegedültem a miskolci Bartók Béla zeneiskolában. Előbb tudtam kottát olvasni, mint betűt, teszi hozzá. A testvérével együtt tanulta a zenét, szolfézsra jártak, énekeltek az érettségiig. Aztán jöttek azok a bizonyos egyetemi évek, a jogi karon, és elmaradt a hegedű és az éneklés is. Pár éve azonban több a szabadideje, és szívesen csatlakozott a kórushoz.

Soós Gyula azt mondja, hogy kiegyensúlyozottabb lett az élete, beleértve munkáját, a bíráskodást is

Mert a jog, pontosabban a büntető jog még jobban érdekelte. Nyilván édesapja példája is erre ösztönözte, hiszen idősebb Soós is szívesen tárgyalt ilyen ügyeket. Fia Pécsett végezte a jogi kart, aztán otthon, Miskolcon lett fogalmazó, majd áthelyezési kérelemmel kerültek át Fehérvárra, mert vigyázni kellett a felesége egyedül élő édesanyjára. Dunaújvárosban, Bicskén is dolgozott, aztán Fehérváron folytatta. Amikor 1992-ben, megbízás alapján megyei bírósági elnökhelyettes lett Kozma Tamás mellett, ő ajánlotta fel, próbálja ki az élet és testi épség elleni ügyeket.

– Rajtam maradt ez a terület, én pedig nagyon szerettem csinálni. Sokat köszönhetek a nemrég elhunyt kiváló ügyésznek, Dravecz Tibornak, akit tanáromnak, példaképemnek tartottam.

Vallásos nevelést kapott Soós Gyula, ma is tartja a szokásokat. S hogy miként férnek meg a hittel, a tanítással, a súlyos, kegyetlen ügyek és az értük járó kemény büntetések? Megférnek, mondja határozottan, és hálistennek halálbüntetés sincs. Ezt a munkát csinálni, valakit elítélni vagy felmenteni egy eljárásban, csak tiszta lelkiismerettel lehet. Persze így sem könnyű, az ember óhatatlanul hazaviszi az ügyeit. Ráadásul Soós Gyula 12 évig, azaz két cikluson át volt a Fejér Megyei Bíróság (ma Székesfehérvári Törvényszék) elnöke. Nem csak magáért felelt, hanem még 300 emberért, állandóan rendelkezésre kellett állnia, kikapcsolódásra alig jutott idő. Aztán amikor közel három éve „szimpla” bíró lett megint, megváltozott az élete.

– Kolléganőm már régóta a kórus tagja volt. Tudta, hogy szeretek énekelni, és kapacitált, menjek el a fehérvári énekegyüttesek flashmobjára. A Fő utcát avatták, az indákkal együtt, ott volt a Primavera is, a Nabucco-t énekeltük. Megismerkedtem Horányi Ottília karnaggyal, aki meghívott a kórusba.

A próbák rendszeresek, heti kétszer két óra, kedden és csütörtökön, este hattól nyolcig. Nagyon szereti csinálni, teljesen kiszáll belőle a napi teher, megszűnnek a nyomasztó érzések. Olyannyira megkedvelte a próbaórákat, hogy a múltkori viharos kedden, amikor lecsapott a városra az égi áldás, és elmaradt a próba, hiányzott neki. Ráadásul régóta úgy érezte, hogy – miután „éltesebb” lett –, kell már valami örömforrás, és a kórusban éneklés bizony az.

Nagyon jó társakra talált a kórusban, élményként élte meg, hogy mennyire fel tudja dobni az embert a közösség, az összetartozás, az, hogy egymásért énekelnek. Persze az sem mindegy, hogy ki a kórus vezetője, karnagya. Soós Gyula kifejezetten tiszteli és szereti Horányi Ottíliát, aki határozott stílusú, kiváló, tapasztalt tanár, és hihetetlen füle van. Mindent meghall. Nem csupán azt, ha valaki félrecsúszott kicsit a hanggal, hanem azt is, ha elsumákolta az éneklést.

– Feldob ez az egész. Kiegyensúlyozottabb az életem, ideértve a bíráskodást is. Mert a bírónál nincs nagyobb hatalom, hiszen ő maga irányítja a saját munkáját. Nincs jobb annál, mint az, ha önmagának megfelel, ráadásul rendben van a lelke is.

Igen gyakran az ítélet megfogalmazása közben is zenét hallgat. Segít neki. Időnként rockzenét vagy régi popslágereket, de az igazi mégiscsak a klasszikus muzsika. Mondjuk a IX. szimfónia.