Tyúkapó új sorozatát díjazták a szalonon

Évtizedek óta ismerem - ezalatt csak a szakálla lett fehérebb. Pinke Miklós képzőművész és tanár a nyugdíjas évek alatt sem nyugszik: sőt, végre kihasználja az alkalmat, hogy nem veszi el az energiáit az iskolai munka, a képzőművészetnek élhet. Meg a naplóírásnak. Meg a kertészkedésnek. Persze, ha kell, a ház körüli kőművesmunkának is. No és a bútorkészítésnek. Nem beszélve az unokákról...

Tősgyökeres fehérvári: a Jókai utcában gyerekeskedett. A szülei a József Attila Gimnáziumban dolgoztak. Ő igazi háborús gyerek.

- Apámat - aki pedellus volt az iskolában - behívták katonának, de egy sebesülés után rövid időre hazaküldték szabadságra: rá kilenc hónapra pedig meg is születtem, a gimnázium óvóhelyén, egy bába segítségével. Gyerekként felfedeztem a gimnázium épületét, olyan helyeken is jártam - föld alatti zegzugokban -, amelyeket kevesen ismernek.

Az apja ezermesternek számított, az édesanyja folyton kézimunkázott - nem csoda, hogy örökölte szülei kézügyességét. M. Tóth István festőművész - aki szintén az utcában lakott - szólt is neki, hogy a Megyei Művelődési Központban rajzszakkör indult, a kisebbekkel M.Tóth, a nagyobbakkal a legendás Ballagó Imre foglalkozott.

- Elsős gimnazistaként lenyűgözött, hogy odajárnak a nagy fiúk, a negyedikesek is, köztük Ujházi Péter, Arany Pisti, Galántai Gyuri... De tanárként mintául szolgált Ballagó Imre is, akinek a gyerekeivel a Bartók Béla téren is gyakran találkoztam, sőt, a gyönyörű, szőke Zitába még szerelmes is voltam - meséli.

Pinkét később felvették Pécsre, a tanárképző főiskolára, rajz-földrajz szakra. Bár a földrajzot kényszerűségből választotta, hiszen mindig is a képzőművészet érdekelte. A gimnazista évek egyébként mással is megajándékozták: ez volt az oktatásügyben az öt plusz egy korszaka. Az érettségi mellé ki-ki szakmunkás bizonyítványt is szerzett: ő bútorasztalos lett, és ma is imád a fával dolgozni...

A műtermében most is megvan az ágyvég, amire rávéste készítésének dátumát: 1988. Akkor született Miklós kisebbik fia, Domonkos. De a fával való bíbelődés nem csak otthonteremtési szándékkal vonzza: bizonyság erre az a sorozata, amit paravánokra festett meg. A képzőművészet persze, az életének csak egyik meghatározó szelete: emellett Pinke Miklós híres tanár, szakkörvezető, művészeti iskola-teremtő, akinek van szeme a tehetségek felfedezéséhez, kedve, energiája útjuk egyengetéséhez. Hihetetlenül büszke a tanítványaira. Pedig nem készült tanárnak.

- Anyám ötlete volt, hogy miután levelezőre jártam, a főiskolai évek alatt helyezkedjek el képesítés nélküli pedagógusnak - kanyarodunk vissza az érettségi utáni éveihez. - Falura kerültem, Mátyásdombra. Nekem, a fehérvári belvárosi fiúnak idegen volt ez a világ. A beat-korszakban jártam középiskolába, a gimnáziumban minden osztálynak volt zenekara, én megtanultam dobolni, jártunk bálokba zenélni, és ezért még pénzt is kaptunk. Ebből aztán zakót, nadrágot csináltattam, amolyan jampi voltam, ez az igazság. Mátyásdomb ehhez képest a világ végének tűnt. Ott akartam hagyni az egészet, de anyám kérlelt: tarts ki még egy kicsit, kisfiam... Ez eldöntötte a sorsom...

A pécsi főiskolán biztatták: érdemes volna a képzőművészeti főiskolán is próbálkoznia. Akkoriban rendkívüli tagozaton lehetett másoddiplomát szerezni: Pinkét is felvették. Pár évig kijárt Csőszre tanítani, ott megismerkedett az első feleségével - két gyerekük született, Balázs és Judit, ők ma már felnőttek... Fordulatot hozott, amikor a fehérvári Rákóczi iskolába került. Nagy lelkesedéssel látott munkához, ott végre csak rajzot tanított.

Közben maga is járt rajzolni Ballagó Imréhez, ott mindig jó társaság jött össze, majd kiderült: Ujházi alkotókört indít A Szabadművelődés Házában. Mindenki ott akart lenni:

- Nekem Ujházi személyisége, világlátása tetszett, az ő szabad gondolkodása hatalmas lökést jelentett számomra - mondja erről Miklós, aki később Ujházitól vette át a Kondor-kör irányítását.

Az otthonos műterem egy részlete, mindenütt festmények, emlékek. Azt mondja, a házépítés már nem szerepelt a bakancslistáján

Fehérvárra visszakerülve a tanítás mellett sok dolog foglalkoztatta. Festett, fotózott, filmezett, paraván-sorozatot csinált, táblákat készített.

- Furcsa dolog ez, mert azért az én szememben a művész továbbra is, mindig is Ujházi Péter marad, akinek minden perce a művészetről szól. Nekem a tanári munka mellett nem nyílt lehetőségem a folyamatos alkotómunkára.

Pinke egy időben diákat, diaporámákat is készített. Két vetítővel úsztatta egymásra a képeket. A besötétedett, elrontott felvételekbe belenyúlt, megkarcolta, savval megdolgozta: ezzel az egymás alatti rétegekben különféle színeket, különleges képi világot lehetett létrehozni. Aztán szuper nyolcasra, majd 16 milliméteres filmre dolgozott, hasonlóképpen: Deák Péter filmstúdiójába járt. Élményt jelentett számára a mozgókép különös varázsa. Később Pinke létrehozta a fehérvári műhelyt Lendvai Antallal, Acsa Szűcs Imrével, havonta csináltak klubesteket, más műfajok képviselőit meghívták.

Az Építők művelődési házában a Mag nevű csoporttal állítottak ki évente. Akkoriban élesen különvált az amatőr és profi művészek világa: csak a képzőművészeti alap tagjait tekintették profinak. Pinke hiába söpört be országos versenyeken díjakat, amatőrnek számított, nehéz volt a zárt körbe bekerülni: 1987-ben aztán őt is felvették az alapba. Úgy érezte, révbe ér, de aztán kiderült, a profik között is minden hely foglalt. Mára pedig eltűnt az éles, hivatalos megkülönböztetés amatőrök és profik között.

A rendszerváltástól talán túl sokat várt, igaz hozott némi pezsgést, szabadabb légkört. Izgalmas volt 1993-ban narancsosláda-sorozatából rendezett tárlata a Püskiben: a vékony falemezekre írta találó, humoros, megrendítő, filozofikus, pinkés gondolatait - ahogy ő mondja -, egymondatos verseit. A barátok el-elkönyörögték a munkákat, nekem a Mindenki mást szeret feliratra fájt a fogam, de - a siker jeleként - a kiállítás záróbuliján ellopták... A műtermében megvan még egy-egy tábla, amit jellemzőnek tart. A Tyúkapó például ő maga. Hajdanán, amikor a barokk művészetet vették, vitte az osztályát a Fő utcai templomba a stílusjegyeket tanulmányozni, tyúkapóként vigyázta a gyerekeket. Ma is óvó figyelemmel viszonyul a tanítványaihoz. De ott a falon a legfontosabb jelmondata is: Nincs mentség!

Tudatosan készült a nyugdíjra: most is tele van ötletekkel, tervekkel Fotó: Molnár Artúr

- Utólag nem lehet magyarázkodni, mentséget keresni, az a fontos, hogy mindent, amit vállal az ember, igyekezzen tisztességesen megcsinálni - mondja erről Pinke, aki később a móri alkotótelepen kerámiából is megformálta a legérdekesebb szövegeit.

Az biztos, a Tóparti művészeti tagozatának megteremtése olyan vállalás volt, amit komolyan vett, és nem is kell magyarázkodnia miatta: az eredmény magáért beszél. Nagyszerű művész-tanár gárda jött ott létre, és volt időszak, amikor évente elhozták az első díjat a képzőművészeti szakközépiskoláknak rendezett megmérettetésen.

Közben még arra is volt energiája, hogy ötven körül újra zenélni kezdjen: megalakította a távolodó zenét játszó Leonardo Jam zenekart, ami ma már nélküle, más stílusban működik tovább.

A nyugdíjra tudatosan készült, tele volt elképzelésekkel, inspirálta az is, hogy akkortájt meghívták kiállítani. Ekkor született izgalmas akt-sorozata. Közben feleségével, Vilmával felépítettek egy házat is - ez végképp nem szerepelt a bakancslistáján. De nem bánta meg, szeret a műtermében bíbelődni: festményeken örökíti meg a fények különös játékát. Tavaly pedig új sorozatba fogott, ezt díjazták a Fehérvár Szalonon.

- Egy amerikai anzix adta az ötletet: egy furcsa képsorozat, 1983-ból. A szüleim ekkor jártak Chicagóban. a testvérem vett egy polaroid fényképezőgépet, azzal örökített meg minden helyszínt, ahol jártak. Furcsa, túlszínezett képek születtek - olykor groteszk a hatás... Évek óta szerettem volna ezt a hangulatot festményen is megragadni, a saját történetemből is előszedve helyzeteket, emlékeket, úgy, hogy ez mások számára is érdekes legyen - mondja Pinke, aki szabadkozik: sajnálja, hogy csak őt díjazzák, hiszen több kiváló munka is akadt. Most viszont - viccel - egyedül őt utálja mindenki. A sorozatot persze, folytatja. A festés mellett végre jut ideje az unokákra is.

Derűvel figyeli a fejlődésüket: azt mondja, Veronikából zongoraművész lesz, Dóra pedig kiválóan rajzol - ő talán követi a nagypapát...