Világjáró tarisznya: A furfangos nyúl

Néha elhitetjük magunkkal, ha elbújunk, és nem látunk semmit, a külvilág is eltűnik, és nem is létezik. Az ilyen emberre azt is mondják, homokba dugja a fejét, vagyis nem akarja látni a valóságot.

Pontosan ezt tette a két rágcsáló is. Azt hitték, ha jó mélyen bebújnak a tarisznya adta látszólagos biztonságba, már nincsenek is a határban, és azt a borzasztó vészjósló üvöltést sem hallották. Pedig a veszély még ettől nem múlt el. Miután a pocok megállapította, hogy az aranysakál a közelükben van, egészen a tarisznya sarkába bújt, és meg sem moccant. A világlátott Emilke pedig követte a példáját, azaz majdnem, mert egyszer csak így szólt:

Nem lenne inkább jobb, ha kifutnánk, és legalább megpróbálnánk elmenekülni? Kint még is csak tágasabb!

Semmi értelme. – legyintett a pocok. – Az aranysakál ugyanis rágcsáló specialista.

Honnan tudod ilyen jól? – érdeklődött Emilke.

Elkapta már pár rokonomat. Még senki sem menekült meg. – mondta maga elé meredve, majd elhallgatott. Mit tehetett Emike? Ő is elhallgatott, megbújt és moccanni sem mert. Ekkor azonban újra felhangzott az a szörnyű hang. A pocok megmeredt. Azt hiszem, felkészült az utolsó perceire. De nem úgy Nyusz. Ő ugyanis nem fért volna be a tarisznyába, neki odakint kellett valamit kitalálni, és ki is talált. Eloltotta a hamvadozó tüzet, és újra visszatért eredeti tevékenységéhez: kupacolni kezdett – vagyis gödröt ásott, mert ezt tudta a legjobban. Most is így tett. Erőt vett magán és úgy állt hozzá a dologhoz, hogy most csak ő mentheti meg mindhármójukat. Majdnem végzett már, amikor megzörrent a bozót közvetlenül mellette. Tudta jól, hogy a sakál az, és felkészülten várta. A tarisznyát a háta mögé tette, amivel nem kis félelmet keltett a barátaiban, akik mint valami kavicsok görögtek ide – oda. Aztán eljött a szörnyű pillanat, és láthatóvá vált az aranysakál. Pontosan olyan volt, mint amilyennek a pocok leírta: nagyobb, mint a róka, és a megszokott vörös bunda helyett most egy farkasszerű állat tűnt elő. Nyusz megrémült. Rövid ideig nézték egymást, majd a sakál egy szó nélkül elrugaszkodott, és egy nagy ugrással Nyuszra vetette magát. Azaz vetette volna, ha a hátsó lábai bele nem akadnak a Nyusz által ásott gödörbe.

Erre nem számítottál, mi? – mondta diadalmasan a nyúl. A sakál tényleg nem számított erre, és bár a lábát megütötte, ami fájt neki, még is elkezdett kapálózni, és kimászni a gödörből. Ekkor nyusz hátat fordított neki, és hátsó lábaival a szemébe rugdosta a tűz még meleg hamuját. A sakál ordításba kezdett, mert égette a szemét, és a pofáját a hamu. Nyusz azonban megfogta a tarisznyát, és futott vele, ahogy bírt.

Jaj, ne! – nyifogott a pocok. – Mi történik most? lehet, hogy az aranysakál visz minket. – de Nyusz hamar eloszlatta a félelmüket.

Nyugi, csak én vagyok! Elbántam a ravaszdival! – és Nyusz nagyon büszke volt magára. Lehetett is! De a baj sajnos még nem múlt el. A sakálok ugyanis soha sincsennek egyedül, és ez sem volt. A fájdalmas vonyításra pedig azon nyomban felütötték a fejüket a cimborái. Loholtak is a segítségére. Miután megtalálták, elindultak Nyusz nyomát szagolva, és hamarosan rá is találtak a csapására. De hogy elkapják – e, azt legközelebb mesélem el. (Folytatjuk)