Világjáró tarisznya: A túlsó parton

– Hű, a mindenit! Mi ez a hely? – nézett körül a kis hörcsög, mert ehhez foghatót még nem látott. Ugyanis a pataknak ez az oldala csöppet sem hasonlított a túlsó oldalára, ahol eddig járt.

Pár lépésnyire egy hatalmasnak tűnő erdő tornyosult előtte, de ez nem közönséges erdő volt, s ezt Emilke is azonnal észre vette, hiszen eddig ő is erdőben élt, ám nem ilyenben. Olyannak tűntek a fák, mintha mesében járnánk. Emilke közelebb kúszott az erdőhöz, mert valami láthatatlan erő vonzotta. Hirtelen még béka barátjáról is elfeledkezett, aki búcsúzóul vissza- visszanézve integetett neki, majd átúszott a másik partra, és eltűnt a kis hörcsög szeme elől. Emilke pedig ott állt egy átláthatatlanul sűrű erdő előtt, ami félelmetesnek tűnt, sőt! Veszélyesnek.

Emilke mégsem tudott ellenállni. Olyan bátornak érezte magát, mint még soha. Először csak megérintette az egyik fa törzsét, és azt érezte, hogy a fa beengedi az erdőbe. Majd tovább lépett, és úgy érezte, hogy otthon van, nem idegen itt semmi.

– Milyen különös. – mondta, miközben haladt egyre mélyebbre. – Egészen ismerős minden. Mintha jártam volna már itt, vagy hallottam volna erről a helyről. Talán álmomban jártam itt? Nem tudom, de hallottam már ilyet... – Eképpen tűnődött, miközben az erdő már elzárta a visszavezető utat, és ha akart volna sem tudott volna visszafordulni, mert az út eltűnt a háta mögött. Ekkor lejtőhöz érkezett, és a lejtő egy nem túl mély, valaha erre hömpölygő patak által kivájt szurdokba vezetett. Emilke nem félt, pedig akár ijesztőnek is tűnhetett volna számára ez a táj. Egyre sötétebb lett, és ez csak azért nem tűnt fel neki, mert a hörcsögök éjszakai állatok, szemük tökéletesen lát a sötétben. Az erdőben szokatlan módon ősz volt. A fák roskadtak a diótól, a bokrok pedig a mogyorótól, és Emilke meg is kóstolta őket, mert nagyon éhes volt már. Minden tartaléka elfogyott, vagy elúszott a patakon. Leült egy fagyökérre, és elrágcsálta reggelijét.

Milyen nyugalom van itt – gondolta. – Csak a madarak csicseregnek. Ahogy így a fagyökéren ülve eszegetett jóízűen, hát látja ám, mintha valami elsuhant volna előtte, de olyan gyorsan, hogy csak egy fényes villanásnak tűnt. Abbahagyta a rágcsálást, és figyelt. Fejét jobbra, balra forgatta, s hát megint lát egy csillogó suhanást eltűnni a fák között.

– Na, de most már elég! – kiáltotta el magát dühösen. – Ne bujkálj! Gyere és mutasd magad, ki vagy? – mondta bátran, és még föl is állt, hogy megijedjen tőle az a suhanó valaki. Ekkor a semmiből ott termett előtte egy nagyon helyes pillangólány. Pillekönnyű zöld ruhában volt, s a hátán két áttetsző zöld szárnyat viselt. Kedvesen szólította meg a hörcsögöt:

– Nem akartalak feldühíteni, csak nem bízom meg mindenkiben. Én őrködöm ezen az erdőrészen, és az a dolgom, hogy elüldözzem a betolakodókat. Te nem vagy rossz. Ezért átvonulhatsz az erdőn.

– Kedves vagy, de nem tudom igazán, hogy hova is... vonulok. Úton vagyok, de úgy tűnik, csak céltalanul.

– Soha senkinek az útja nem céltalan. A tiéd sem. Utad végén fogod megérteni, miért indultál el, és hova érkeztél. De most gyere utánam! Ha akarod, bemutatom neked az erdőt.

(Folytatjuk)