Világjáró tarisznya: Békakirályság

A nagy futástól elfáradtak, és mivel újra egyedül voltak, volt idejük beszélgetni. Ágota és Emilke elmondta Nándinak, hogy mi minden történt velük, a béka pedig szájtátva hallgatta a történeteket, és nem is hitte el igazán.

– Nem volt itt semmiféle varázslat! Szerintem annyi történt, hogy jól bezabáltatok estére – kacagott, majd folytatta: – Velem is előfordult már párszor, amikor rengeteg szúnyog kelt ki a patakparton. Azt hittem az Ígéret földjén vagyok. Csak kapkodtam az egyiket a másik után, míg majdnem kipukkadtam. Aztán meg nem bírtam aludni. Meg rosszat álmodtam.

– Ígéret földje... – suttogta Emilke. – Az aztán igazán jó hely lehet. Ugye ott teljesül minden kívánság? Tudjátok, ha meg lenne még a varázskövem, elvinnélek oda benneteket.

– Nem létezik ez a hely. – nyugtatta meg Ágota a kis hörcsögöt. – Hidd el nekem, Nándi azt csak úgy mondta.

– De létezik – szólalt meg valaki a fából. – De előbb meg kell találnotok a kijáratot az erdőből. – Emilke felismerte Majura, a kis zöld tündér hangját, aki hamarosan mosolyogva előlibbent a fából.

– De örülök neked! – ölelte át Emilke a tündért. – Hogy kerülsz ide?

– Az erdő tündér királya küldött, hogy segítsek. Már csak a nyári erdőt kell átvészelnetek, és ha megtaláljátok a kiutat, egyenes út vezet az Ígéret földjére. Többet nem mondhatok. Még csak annyit, hogy soha nem válhattok szét! Történjen bármi! – azzal eltűnt az illatozó fák között.

Az igaz, hogy jó tanácsot kaptak, de sajnos ennél tovább nem jutottak, mert újabb gondjuk akadt: Nándi nem mert szólni, de már régen nem volt víz közelben, és a bőre kezdett kiszáradni, és borzasztóan szenvedett a szomjúságtól is. Végül lehuppant, és nem tudott tovább menni.

– Mi történt veled? – kérdezte Emilke.

– Ajaj! – mondta Ágota. – Én azt hiszem, sejtem. Szomjas vagy, ugye? – a béka bólogatott.

Mi legyen most? Víz nincs a közelben, és náluk sincs még csak egy csepp sem. Kétségbe esésükben leültek és mind szomorúan néztek maguk elé, míg Ágota meg nem szólalt:

– Na ebből elég! Ti maradjatok itt, én elmegyek vizet keresni.

– Nem! – kiáltott rá Emilke. – Mondta a tündér, hogy nem válhatunk szét!

– Akkor mi legyen? – kérdezte Ágota.

Ne bántsuk egymást! – válaszolta Emilke. – Azzal nem lesz jobb.

– Igazad van – szégyellte el magát az egérlány, és ekkor különös hang ütötte meg a fülüket.

Szárnysuhogás hallatszott a magasból, és hamarosan egy gólyát pillantottak meg. Ágota tekintete felderült:

– Megmenekültünk!

– Miért? – értetlenkedett Emilke.

– Hát nem érted? Hova repülhet ez a gólya?

– Egy tóra, patakra.

– Pontosan. Tehát csak annyi a dolgunk, hogy követjük – és így is tettek.

Hosszú, és kitartó út vezetett a tóig, ahova a gólya akarata ellenére vezette őket. Ez a hely egy csodálatos békakirályság volt, amiről kis hőseink még semmit sem sejtenek. A tó, és a környéke tele volt hangokkal, zúgással, élettel, és varázslatokkal.

Minden azt ígérte, hogy most már minden rendben lesz, de erről legközelebb mesélek. (Folytatjuk)