A csúcshódító Rauf Bea a tanulásért és a tapasztalatokért lett hegymászó

Nem is tudom, Rauf Bea hegymászónak nevezi-e magát, hiszen hivatalosan nem ez a munkája, nem ebből él, számára a legjobb kikapcsolódás és hobbi, meg az egészségmegőrzés kitűnő formája, hogy újra és újra csúcsokat ostromol. De mi dönti el, hogy valaki hegymászó-e? Aki csinálja, csak így, egyszerűen, kitartóan, aki fejlődik benne és céljai vannak, az bizony hegymászó, csináljon bármit a hétköznapokban.

Szabadidejében most is túrázik, amikor csak teheti – idén ősszel kisebb kirándulások, csúcsok várnak a perkátai hegymászónőre

Rauf Beatrix nekem ilyen hegymászó. Végtelen tisztelettel beszél a hegyekről. Hogy mire tanítják meg az embert saját magáról. Hogy hiába megy oda az ember kétszer, háromszor, ötször akár, a táj, a természet folyton változik és nincs két egyforma mászás. És hogy mindig lehet új tapasztalatokat szerezni, amitől új erőre kap, továbbmegy, fejlődik az ember lánya.

Megkértem Beát, meséljen magáról, de azt mondta, a hegyekről sokkal szívesebben mesélne.

– Perkátán élek a párommal. Nőiruha-készítő a szakmám és egy gimnáziumi érettségivel is gazdagítottam magam. Sajnos már nem a szakmámban dolgozom, mert a könnyűipar nagyon leépült a mi környezetünkben. Perkátán egy bádogosüzemben dolgozom jelenleg, csatornavasakra készítünk burkolatot, Németországba. És egyszerű vidéki életet élek.

Nem tudom, az egyszerű vidéki élet sajátja-e, de Beatrixot szinte megható figyelemmel követi és támogatja a falu népe. A Perkáta SE anyagilag segíti és nincs olyan útja, amely előtt ne buzdítanák a település honlapján, majd utána ne számolnának be róla a helyi újságban.

– Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen, a közvéleményt nagyon megosztó sport, mint a hegymászás, ennyi embert érdekel. Nagyon hálás és büszke vagyok a falum támogatására. Bea nem készült hegymászónak. Gyerekkorában kézilabdázott az iskolában, de mint az akkori falusi gyerekek legtöbbjének, e tekintetben nem voltak a maihoz hasonló lehetőségei. Szülei váltóműszakban dolgoztak, kirándulásokra , túrákra – az iskolai alkalmakon túl – nem nagyon adódott mód. Ám már akkor is nagyon vonzotta a természet, az erdő.

2012-ben a Glossglockneren, Ausztria legmagasabb csúcsán

– Nagy hegyeket , vízeséseket sokáig csak a tévében láttam – meséli. – Amikor elkezdtem dolgozni, megvettem az első bringámat, s attól kezdve azzal jártam melózni Dunaújvárosba. Imádtam, egyfajta szabadságérzetet adott, de jól meg is néztek, mert akkoriban még nem volt megszokott látvány a kerékpáros az országúton. Az első mászásom 1997–98-ban a Tátrában volt, de minden egyes túra emlékezetes számomra, hol azért, mert az volt a legelső magashegyi csúcs, vagy a legelső kétezres, háromezres, a legelső téli mászás, az első jégmászás, az első gleccser megpillantása...

És augusztusban megvalósította régi nagy álmát: 4000 méter fölé mászott egy csapattal a Mont Blanc-on. A Grand Paradison, Európa tetején előkerült a perkátai támogatásból vásárolt gleccserkötél és a 4061 méteres csúcson ott lengethette a szél a perkátai zászlót is. A jeges hó csikorgása, a hágóvas hangja – ez az igazán feledhetetlen zene Beának.