A hit szerint cselekedni - interjú John Uptonnal, a Baptista Világszövetség elnökével

Egyszerű ez: vizen kell járni- Mit gondolnak a világ baptistái a magyar baptistákról?

- A világ baptistái között ma már előkelő helyet foglalnak el a magyarok. Egy rendkívül jól vezetett, összetartó közösségről van szó. A magyarok bátrak és mélyen elkötelezettek aziránt, amiben hisznek. Szenvedélyesen segítenek a bajba jutottakon. De az is világszerte ismert, és része a baptista történelemnek, hogy egy magyar lelkész tízezreket keresztelt meg. Csak annyit mondhatok, köszönettel tartozunk Magyarországnak.

- A Baptista Világszövetség elnökeként régóta áll kapcsolatban a Magyar Baptista Szeretetszolgálattal. Mik a tapasztalatai?

- Mindenhol ismerik és elismerik a magyarokat, megbecsülik tevékenységüket, mind európai, mind pedig világviszonylatban. Ez főként a Magyar Baptista Szeretetszolgálat munkájának köszönhető, amire nagyon büszkék vagyunk a Baptista Világszövetségnél. Évek óta remek kapcsolatot ápolunk Szenczy Sándorékkal, együtt segítjük a bajba jutott embereket szerte a világon. Ráadásul a magyarok képesek olyan országokba is behatolni, ahová más államok szervezetei nem jutnak be.

John Upton és Szenczy Sándor

- Mely országokra gondol?

- Észak-Koreára például, amellyel egyetlen kapcsolatunk a Magyar Baptista Szeretetszolgálat csapata. Márpedig Szenczy Sándorék, ha jól tudom, már tizenhét éve szállítanak segélyeket a kommunista államba. De említhetném a földregés által sújtott Haitit is, ahol a magyarokkal karöltve olyan nagyszabású tervet sikerült megvalósítanunk, mint az árvaház felépítése azon gyermekek számára, akik elvesztették szüleiket.

- Milyen szerepet tölthetnek be egy ország életében az egyházak, s azon belül a baptisták?

- Az emberek szeretik, ha hiteles, eredeti személyiségek veszik őket körül. Olyanok, akik nem csak beszélnek, hanem tényleg hitük szerint cselekszenek. Tanultam egy közmondást a kínaiaktól: "Te csak ne mondd meg nekem, miben hiszel. Maradj mellettem három napig és majd én megmondom, mi a hited." Az emberek efféle hitelességre vágynak. Ha úgy törődünk az emberekkel, mint Jézus törődött; ha könyörületesek vagyunk velük; ha igazat mondunk nekik - és mindezt nem azért, mert bármilyen hasznot remélünk, hanem mert szeretjük őket - úgy hiszem, ez egy hatalmas tanúságtétel. És akkor az emberek megállnak mellettünk és azt mondják, ebben van valami eredeti. Ennek adok egy esélyt. Márpedig a baptista egyház olyanokat tömörít, akik nem afféle bort iszom, de vizet prédikálok-fajták. Mi tényleg törődünk másokkal, és ez az, amire igazán szükség van.

- Egyre több iskolát vesz át a magyar szeretetszolgálat. Milyen lehetőséget lát ebben?

- Ilyen páratlanul jó együttműködést egyház és állam között talán egyedül itt láttam a világon. A legtöbb helyen azzal a problémával szembesülünk, hogy vagy a kormány irányítja az egyházat, vagy pedig az egyházból lesz maga a kormány. Csakhogy egyik sem jó, hiszen az első esetben a világi hatalom elnyomja a vallást, a másodikban pedig a vallás elveszti lényegét, megszűnik annak lenni, aminek lennie kellene. Ez a magyar példa, amely arra törekszik, hogy kormány és egyház együtt dolgozzon a gyerekek, a tanárok, s rajtuk keresztül az ország lakói érdekében, úgy vélem, követendő lehet máshol is a világban. Ez egy nagyon jó modell, érdeklődéssel várom, mivé fejlődik majd az évek során.

- Legutóbb jó húsz évvel ezelőtt látogatott Magyarországra. Megváltoztunk?

- Az önök országa még 1995-ben is, amikor legutóbb itt jártam, a rendszerváltás utáni hangulatban volt. Akkor kezdődött el a fejlődés, de nem lehetett azt mondani, hogy jól éltek volna az emberek. Most óriási fejlődést látok. Az életszínvonal emelkedett, de talán nem is ez a legfontosabb. Figyeltem az utcán szembejövőket: családokat láttam, akik nevettek és jól érezték magukat. Ez nem így volt 1995-ben. Tudom, hogy a világválság közepette furcsa ezt hallani, de úgy látom, Magyarország élhetőbb hely lett. Igaz, a magyarok igen aggodalmaskodó nép, a történelmük bőven adott is erre okot. Ám az emberek remélni akarnak, csak a jövőbe vetett hitük bizonytalan. Ám előbb vagy utóbb megtanulnak majd bízni, és akkor a reményeik is valóra válhatnak.

Egyszerű ez: vízen kell járni 

Az újságíró jegyzete

Tizenhét éves történet ez, és legutóbb akkor jutott eszembe, amikor John Uptonnak Szenczy Sándor rám mutatva elmesélte. Mert tizenhét éve volt, amikor először találkoztunk az inotai erőmű mellett, egy elhagyott raktárban.

Ott mondta, hogy éppen alapított egy segélyszervezetet, és pakolják a kamiont, rövidesen útnak indul Szerbia felé. Menjek vele, ajánlotta fel az utat. Akkor még visszautasítottam, mert egy könyvem társszerzőjét a szerbek feltették a körözési listájukra, mint háborús bűnöst: úgy gondoltam, ha őt nem lelik, talán velem is beérik és minimum széjjelvernek az út szélén. De Sándort azóta sokszor elkísértem, ha elvitt magával. Munkám legszebb, legértékesebb fejezetei voltak ezek az utak.

A tizenhét év gyorsan eltelt, ő kopasz lett, én ősz, és most hitetlenkedve látom, mit művelt a semmiből. Amit tett, elsősorban saját életem tükrében lenyűgöző, hiszen hozzá képest én nem vittem semmire. Ezzel szemben Sándor a nulláról felépített egy világhírű segélyszervezetet, amelynek ellátórendszere 20 ezer emberről gondoskodik naponta, oktatási intézményeiben több, mint 16 ezer diák tanul, értük négyezer alkalmazott dolgozik.

Milliárdos nagyságrendű a segély értéke, amit célba juttatnak, a kiterjedt magyarországi karitatív munka mellett tovább folytatódnak a külföldi programok Srí Lankán, Haitin, Vietnamban és Észak-Koreában. Amikor legutóbb kérdeztem, hogy csinálta, azt mondta: mindig ki mert lépni a csónakból, vagyis elindult a hit útján úgy, ahogyan Péter elindult a vizen járva Jézushoz. Mert csak így válnak lehetővé a lehetetlennek vélt dolgok. Sok mindent átéltünk együtt, de vizen járni Sándort én még nem láttam. Ám lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé.