Több helyszínen tartottak néma koszorúzást a hősök napján

A Hősök Napját május utolsó vasárnapján tartják azokra a magyar katonákra és civilekre emlékezve, akik életüket áldozták Magyarországért. Létrejötte egy 1917. évi törvényre vezethető vissza.

A Szentlélek katonatemetőben is emlékeztek a hősökre, koszorút helyezett el Róth Péter alpolgármester, Wilmek Tibor, a Fejér Megyei Közgyűlés alelnöke és Szívos István ezredes (képünkön jobbra), az MH ÖHP személyzeti főnöke
Fotó: Molnár Artúr

Székesfehérváron hagyományosan több helyszínen tartottak néma koszorúzást. Az eseményeken képviseltette magát Székesfehérvár Önkormányzata, a Fejér Megyei Önkormányzat, illetve a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokság. A méltósággal teli tiszteletadásokon díszőrök, koszorúvivők és a Székesfehérvár Helyőrségi Zenekar működött közre. A megemlékezések a hétvégén is folytatódnak. Szombaton 18.30 órakor a Donát és Zobori utca kereszteződésében található emlékkeresztnél, majd május 28-án, vasárnap 12.00 órakor a Hősök terén tartanak néma koszorúzást.

A hazáért életüket áldozó hősökről

A rendszerváltás óta eltelt évekre visszatekintve úgy látom, nem figyeltünk fel néhány fontos részletre. Természetesnek vettük, hogy megváltozott a közbeszéd, s egyre-másra jelentek meg a nagy nyilvánosság előtt olyan beszámolók, amelyekért előtte meghurcolták volna az embert. Ezek hazánk 20. századi múltjáról szóltak, szubjektív szempontok szerint szaggatták szét a hallgatás paravánját.

Magyarország olyan országa a világnak, ahol jócskán otthagyta lába nyomát a történelem, s a lakosság rendkívüli mértékben megszenvedte a változásokat. A rendszerváltás után a már akkor is idős emberek el merték mondani a véleményüket, élményeiket a háborúról, az azt követő évekről, az 1956- os forradalomról, a megtorlásról. És sok minden másról is, amihez nem kötődik országot rengető esemény. Szükségük volt erre maguk és gyermekeik miatt. Kimondattak olyan szavak, amelyek korábban tabunak számítottak, s miután ezek megjelentek nyomtatásban (a Fejér Megyei Hírlapban is), s elmaradt a retorzió, egyre bátrabbak lettek az emlékezők. Mert még tíz évvel a rendszerváltás után is sokan féltek beszélni: asszonyok pirítottak rá interjú közben férjurukra, aki belemelegedett az elbeszélésbe. Nem hitték, hogy ezt már szabad. Nem hitték el, hogy szabad szabadnak lenni. Az első visszaemlékezők ma már halottak, de még mindig vannak, akik nem mondták ki, ami a szívüket nyomja. Még mindig születnek nagyszerű és igaz történetek. Mert történelmi idők vannak mögöttünk, akkor is, ha a mai fiataloknak természetes, hogy olyanok lehetünk, amilyeneknek mindig tudtuk, lennünk kell. Igazmondóak, lelkiismeretesek, szenvedélyesek. Az újságírók többsége is átlépte a saját árnyékát, és a séta minden perce rögzítve lett a hasábokon. Így alakultunk máig.

Vitéz nemes békei Koós Ottót, a székesfehérvári 3. gyalogezred tisztjét a Ludovika Akadémián avatták hadnaggyá. Részese volt a felvidéki, az erdélyi bevonulásnak, majd orosz hadműveleti területen sebesült meg. Felépülése után a Kárpátok előterében harcolt, 1944 októberében Ungvárnál esett szovjet fogságba. A brjanszki katonai bíróság mint megszálló alakulat parancsnokát koholt vádak alapján huszonöt évi munkatáborra ítélte, s megjárta a lágervilágot. Rabtartói 1955-ben adták át a magyaroknak, s 1956 októberében szabadult. Egészen 1989-ig megfigyelés alatt tartották, csak 1991-ben rehabilitálták, akkor kapta vissza rendfokozatát és léptették elő őrnaggyá. Édesapja ezredesként öt évig volt parancsnoka a Szent István gyalogezrednek, öccse 1943-ban hősi halált halt az alakulat soraiban harcolva. Vitéz Koós Ottó százados – akkor 94 évesen – így beszélt lapunkban a háborúról: „Sokan támadtak és támadnak bennünket, kérdezve, hogy miért harcoltunk a németek oldalán? Határozottan állítom, hogy mi nem a németek mellett, a nemzetiszocializmus elvéért fogtunk fegyvert. A saját nemzeti érdekeinkért, a visszakerült területek birtokban tartásáért és a bolsevizmus ellen küzdöttünk. Abból a rendszerből, ideológiából, amely 1919-ben egyszer már bemutatkozott, nem kértünk. Úgy érzem, bármit tettünk volna, a végeredmény ugyanaz marad. Mindenki nagyon jól tudta: a trianoni országvesztést orvosolni ment a magyar katona a halálba. És emellett akkor is kitartott, amikor elfogyott az esély. Magyarország számtalan vérzivataros időszakot élt át. Népének és nemzetének erőn felüli, szép és tiszteletre méltó helytállását valamennyi tragédiájában fel lehet mutatni. Mint a 20. század több magyar sorstragédiáját átélt polgára úgy gondolom, a mai magyar valóságban hasonló helytállásra és áldozatvállalásra van szükség.”

Amikor véget ért a II. világháború és elhallgattak a fegyverek, lezárult egy szenvedésekkel, tragédiákkal terhelt időszak. A győztes hatalmak örömmámorban ünnepelték győzelmüket, felosztották maguk között a romokban heverő Európát és a leigázott vesztesek kegyetlen, embertelen megbüntetésére készültek. Hazánkra is rászakadt a több évtizedes megszállás és megaláztatás, amikor nem volt szabad a hősi halottakra nyilvánosan emlékezni, nekik emléket állítani. Nagyon sokáig így volt ez: 1984-ben például néhány egykori ejtőernyős katona kezdeményezte, hogy halott parancsnokuknak, vitéz Bertalan Árpádnak sírjára emléket állítsanak. Emiatt a hatóságok többjüket zaklatták, a márványtáblára a „Hősi halált halt” szavak felvésését nem engedélyezték, csak az „elesett” szót lehetett felírni. A Pro Patria (magyarul: A hazáért) felírást nem kifogásolták, nyilván a latin mondást nem értették.

A rendszerváltás óta már lehet a hazájukért életüket áldozó hősökre méltó módon emlékezni. Idővel a diktatúra pártjával szimpatizálók is elismerték, hogy az első és a második világháborúban történtekért a politikusok a felelősek, hiszen a katonák, a hivatásosok, a magyar haza védelmére önként vállalkozók azt tették, ami minden állam katonaságának esküjéhez hűen vállalt kötelessége, és ezért csak elismerés illeti őket. Van már emléknapja a kommunista diktatúra áldozatainak, emlékezhetünk a szovjet csapatok kivonásának évfordulójára is. De sokan mindkét jeles napot feleslegesnek tartják, sőt akad, aki még az 1920-as évektől megtartott május végi hősök napjának jogosságát is vitatja. Akik szerint a magyar hadsereg első és második világháborúban való részvételét semmilyen kötelezettség nem támasztotta alá. Bajban van az az ország, amelynek felelőtlen, alkalmatlan politikai vezetése felesketett katonáit értelmetlenül küldi harcba, elveszejtve ezzel a nemzet színe virágát. Bajban, mert az országot, hiába a hősiesség , legyőzik, megszállják, megcsonkítják, megalázzák. De sokszorosan nagyobb lesz a baj, ha egy országnak nincsenek olyan fiai, akik katonaként készek felsőbb parancsra életüket is feláldozni a haza védelmében. Ha ilyenek nincsenek, akkor az az ország, az a nemzet elveszik.

Tihanyi Tamás