A nagykarácsonyi Szabó Pista bácsi szépkorú lett

Hivatalosan sem lehet másként mondani, mint hogy egy hosszú élet munkája, eredményei elismerést és tiszteletet érdemelnek, amelynek meg kell nyilvánulnia a társadalom tagjai, közösségei, intézményei részéről. Ezért is érkezett a falu mindkét vezetője a különleges születésnapra. A protokolláris köszöntő, majd az elismerés, s vele az ajándékok átadása rövidre, az azt követő hamisítatlan falusi beszélgetés és vele a szíves vendéglátás majdnem egy féldélutánnyira sikerült. Derűs barátsággal, anekdotázással telt az idő. Az ünnepeltet, a papát, Szabó Istvánt és feleségét, a mamát, Magdi nénit a családjuk vette körül, és mire felocsúdtak, a hivatalos vendégek is közéjük tartozónak érezhették magukat. Áldott délutánunk volt.

Az ünnepelt, Szabó István és felesége Magdika családi körben, mellettük Kelemen Tibor, Scheier-Kiss Nóra, Kiss Bálint Zsombor, Kelemen Gréta, Scheier Bence, elöl guggol: Scheier Kristóf Fotó: BAT

Szabó István 1927. augusztus 10-én született Hercegfalván, illetve a közigazgatásilag oda tartozó Ménesmajorban. Ötéves koráig ott élt a családjával, majd utána költöztek Nagykarácsonyba. Iskoláit a Szőlőhegyen járta ki, az abban a korszakban híresen szigorú, Szabados tanító úr keze alatt. Nagyon sokan elköltöztek a faluból, de ő nem. "Mert amikor megmondtam, hogy én is elmegyek, megkérdezték, hogy akkor ki kapálja meg a földeket? Így aztán itt maradtam a mai napig." - emlékezik vissza az ünnepelt. Majd folytatja: "Lovakkal dolgoztam, fuvaroztam, amíg a téesz világ be nem jött Bár egy hold földem se volt, egyszer csak kuláknak nyilvánítottak. Biztosan minden faluból kellett találni valakit, és a pártember engem jelentett be. Igaztalan dolgokat mondott rólam, és majdnem odalett mindenünk. Nagy változást hozott az életembe, amikor elvégeztem a traktorosiskolát. Egy laktanyában kaptunk helyet, és négy hónapot töltöttünk el Pápán. Alapos iskola volt, megismerhettük az akkori mezőgazdasági gépeket. Okleveles dicsérettel végeztem. Jó és élvezetes dolog volt a számunkra, és a várost is megismerhettük. Ez után pedig traktoros lettem, harminc évig, egyfolytában. Mindegyikkel jártam, a huszonnyolcassal, a Belarusszal és a végén az ötvenesekkel a nyolcvanasokkal, az MTZ-kel. Itthon is igyekeztem a munkámmal. Büszke vagyok rá ma is, hogy okleveles munkásember lettem. Harminc éven át minden nap mentem, de soha nem untam el a traktorozást. Vasárnap a futballistákat hurcoltam, amerre csak játszottak. Bejártam az egész környéket és még Ercsibe is el kellett menni a traktorral."

Szabóné Nyigrényi Judit jegyző, Szabó István és Müller Mikós polgármester a születésnapi köszöntőn Fotó: BAT

Kérdésünkre, hogy szőlője volt-e, így válaszolt: "Volt bizony, háromszáz öl, kint a szőlőföldeken. Többféle fajtából, jó borokat tudtam készíteni. Más is szívesen fogyasztotta. Elég termett, az újat is megérte az előző évi."

Bölcseletet is kaptunk arra, mit kell csinálni egy fiatalembernek, hogy megélje és még kapálni is tudjon 90 évesen.

"Az biztos, hogy a munka nem számít, nem kell félni tőle, csak egészség legyen. Mindenem fáj, de jobb, ha csinálgatom, mert ha elfekszek itt két-három napra, akkor azután már nem tudok majd fölkelni. Az eleibe dohányoztam, aztán úgy negyvenéves koromra elhagytam, mert nem volt az jó nekem. Fulladtam és nagyon köhögtem tőle."

A mama, Szabó Istvánné született Mukli Magdolna az alkalmas pillanatban átvette a szót, és elsorolta az aznapi vendégeket: "Itt van velünk a két lányuk, négy unokánk, és a három dédunokánk és a vejünk! Elég sokan vagyunk, de mindig, mindenkinek jut hely a terített asztal mellett. Ez az első és a legfontosabb. Harminckettőben születtem. Fájnak a lábaim, de van még tennivaló a számomra is, itt a ház körül. Nem tudok elülni. A gyerekeink jobb, ha nem is tudnak róla! Messzi vannak, Rácalmáson, aztán a telefonon nem látják, hogy én mit csinálok itt, és csak a jót mondom el nekik" Rávisz a huncutság. Nem lehet csak úgy elüldögélni, mert az nagyon rossz. A papa sem tudja csinálni. Egyik nap elment nyugdíjba, a másik nap már itt voltak érte, és folytatta is tovább."

"Nagyon kellett hajtani, hogy jussunk valamire" - tette hozzá a Pista bácsi. És a felesége folytatta: "Sokszor este tízig és éjfélig is itt üldögéltem a nyárikonyha előtt, vártam, hogy hazaérjen és megmelegítsem neki a vacsorát."

Isten éltesse Pista bácsit és családját!

A Pista bácsi nem akármilyen, a legjobb traktoros volt a téeszben. Ezért aztán egy sor középiskolás diákot taníthatott ki erre a tudományra. Van olyan egykori tanonca, aki azóta, bár bejárta a világot, de máig rabja maradt a piros traktoroknak. Akár vőlegényruhában is boldogan fölkapaszkodik egy menetre, ha hagyják neki. A mester nem beszélt különös dolgokat. Egyenesen, határozottan, de barátsággal mondta a magáét. Elmagyarázta, megmutatta, visszakérdezte és megcsináltatta az aznapi feladatokat. Akár még egyszer is. Megbízott a tanulóiban. Példát mutatott. Minden nap tiszta ruhában jött a munkába, akár egy Volga sofőrje is lehetett volna. Nem beszélt csúnyán és a "gép" is szalon állapotban állt készen a feladatokra. Arra pedig bátran fogadhattál, hogy az utolsó bizgentyűig mindent tudott a szerkezetről.