Az egyik „snagovi gyerek”, Szilágyi Júlia az 1956-ban történtekről, édesapjáról, az elmúlt évtizedekről

Noha formálisan nem nevezték ki, október 27-e és november 4-e között Nagy Imre személyi tikára volt. Lánya, Szilágyi Júlia nemrég Székesfehérváron járt. Mégpedig A snagovi gyerekek című Ember Judit-film vetítése alkalmából. Ismert, hogy a Nagy Imre csoport tagjai, családjukkal együtt 1956. november 4-én, a jugoszláv nagykövetségen kértek menedékjogot. Az előzetes megállapodás szerint Jugoszlávia két feltételhez kötötte a csoport követségről való távozását. Az egyik, hogy mindenkit otthonukba szállítanak, másrészt, hogy az 1956. október- 23-a és november 4-e közti tevékenységükért nem vonják felelősségre őket. Ennek ellenére november 22-én a romániai Snagovba internálták őket, a gyerekeket is. A férfiakat 1957. március végén letartóztatták, családjaik Romániában maradtak. Apjuk, férjük sorsáról sokáig nem tudtak semmit. Szilágyi Júliával erről is beszélgettünk.

- Ön is ott volt Snagovban. Édesanyja visszaemlékezésében olvastam, hogy rendkívül szép az a hely, kiváló adottságokkal.

- Én két évig, 8 és 10 éves korom között voltam Romániában, és az első hónapokat töltöttük Snagovban, amely tényleg luxusüdülő és ma is az. Akkor a párté volt, ma a kormány használja. Kisgyerekként soha nem láttam még olyan körülményeket. Az első időben körülbelül negyvenen voltunk ott magyarok, közülük 13 gyerek. Ez volt a snagovi korszak, amely 1957 március végéig tartott. Akkor először letartóztatták a férfiakat, kivéve Újhelyi Szilárdot, aki a csoporttal maradt, az asszonyokat és minket, gyerekeket pedig átszállítottak Pitestibe.

Szilágyi Júlia pszichiáter, az 1958. április 24-én kivégzett Szilágyi József lánya Fotó: Koppán Viktor

- Édesapja Nagy Imre titkára volt. Szokott otthon, családi körben a miniszterelnökről beszélni?

- Nem volt rá ideje. amikor pedig megérkeztünk Snagovba, a Nagy Imre-házaspárt, a gyerekeiket és a Losonczy-családot is elkülönítették. Őket nem a nagy épületben helyezték el, ahol mi laktunk, hanem tóparti dácsákban. Apám nem beszélhetett Nagy Imrével, azt sem tudtuk, hogy ki látogatta meg, kivel és miről tárgyalt, teljes volt a hírzárlat. Amikor aztán március végén elvitték őket, attól kezdve édesapámról sem tudtunk semmit. A haláláról sem, azt, hogy mikor, hogyan történt, és hol van eltemetve. Akkor már minket is egy dácsába költöztettek át. Az udvaron játszottam, és láttam, hogy érkezik egy katonai autó, és abba beleültetik aput. Ez maradt meg bennem. Állok az udvaron, és nézem, ahogy elviszik.

- Milyen emlékei vannak az édesapjáról? Milyennek látta őt?

- Ő csodálatos ember volt. Minden gyerek ilyennek látja persze az apját, de nála a gyerekkori eszménykép egybeesett a valósággal. Mindenki, aki ismerte, beszélt vele, azt mondja, hogy igazi hős volt, 1956 egyik legnagyobb hőse.

- Ő volt az, aki nem volt hajlandó vallomást, tenni, együttműködni a kihallgatókkal, éhségsztrájkolt is.

- Nem állt velük szóba. 1958 februárjában volt az első tárgyalás, egy Radó László nevű bíró vezette, de nem bírta cérnával, az első tárgyalási nap után lemondott. Mert apám azon a napon felállt, és megkérdezte, hol van Losonczy Géza. Losonczy ugyanis akkor már halott volt, meghalt a börtönben. Ő is éhségsztrájkolt, de nem engedte, hogy mesterségesen táplálják. Biztosan dulakodtak vele, és mellényelte a folyadékot, ami belement a tüdejébe. Magas lázzal, tüdőgyulladással néhány napig élt még. Édesapám, aki Vida Ferenc bírónak is visszaszólt, 1939-ben elvégezte a jogi egyetemet, de az élet úgy hozta, hogy jogi pályán nem dolgozott.

- Önökkel mi történt, hogyan alakult az életük?

- Vonattal hazahoztak minket Romániából. A nagymamánál laktunk, mert tényleg nem volt semmink, csak egy bőrönd, némi ruhával. Apámat halálra ítélték a mellékbüntetés vagyonelkobzás volt. Anyámnak nem volt munkája, később varrónőként elhelyezkedett egy ruhaboltban. Aztán bement a pártközpontba, ahol konstatálták, hogy itt van a Szilágyi József özvegye, három gyerekkel. Végül adtak neki egy lakást, némi bútorral, és elkezdtünk valahogy élni.

- Arról, hogy mi történt az édesapjával, mikor tudtak meg valamit?

- Jött az amnesztia, több hullámban. Először 1960-ban jöttek ki néhányan a börtönből, majd 1962-ben is. Akkor mi már a Bécsi úton éltünk, egy házban Göncz Árpád családjával, aki 1962-ben szabadult. Kezdtek szivárogni a hírek és születni a találgatások. Például arról, hogy kínvallatás közben agyonverték. Ám ez nem volt igaz, fizikailag nem bántották. A szintén szabadult Vásárhelyi Miklós is szolgált hírekkel. Ezekből a mozaikokból aztán lassan összeállt a kép. Április 16-én és 23-án volt még egy-egy tárgyalása az apunak, majd 24-én reggel kivégezték.

- Azt sem tudták, hogy hol temették el?

- 1986 után tudható volt, hogy abban a bizonyos 301-es parcellában. Ki is mentünk oda, de akkor semmit sem lehetett találni. 1989 nyarán-tavaszán kiderült, hogy van ezeknek egy térképük, és annak alapján meg lehetett állapítani, hol fekszik. Végül megtörtént az exhumálás is.

- Hogyan élték meg, ami történt, tápláltak haragot?

- Számomra az idő múlásával nyilvánvaló lett, hogy édesapáméknak volt igazuk. S hogy azokkal, akik ezt tették, nincs mit kezdenem. Anyám úgy viselkedett velük, hogy menekültek előle. Amikor Galyatetőn üdült, a hallban összetalálkozott egy pártbizottsági taggal és feleségével. Levette a cipőjét, és kiabálva elkezdte kergetni őket. Azok el is utaztak, féltek az anyutól. Amikor aztán 1989-ben rehabilitálták a Nagy Imre-csoportot, az nagyon felszabadító érzés volt. A magam részéről akkor úgy gondoltam, hogy végre eljött az igazság pillanata, mégiscsak van igazság a világon. Az 1956-al kapcsolatban régóta tartó és ma is sűrűn fellángoló vitákról, vádaskodásokról pedig azt gondolom, hogy a történelem majd elrendezi ezt a dolgot, az idő a mi nagy szövetségesünk.

- Érte önöket hátrány, retorzió édesapjuk miatt?

- Velem nem éreztették, hacsak azt nem nevezem hátránynak, hogy helyhiány miatt nem vettek fel az egyetemre. Rajk Júlia közbenjárására végül mégis bekerültem, és elvégeztem az egyetemet. Pszichiáter lettem.