Az örökség, amit 56 hősei ránk hagytak - megemlékezés a Bazilikánál

Az eseményen tiszteletét tette Vargha Tamás, Székesfehérvár országgyűlési képviselője, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára, Simon László, Fejér megyei kormánymegbízott, Huszár János vezérőrnagy, a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokság parancsnoka, Spányi Antal megyéspüspök, Molnár Krisztián, a Fejér Megyei Közgyűlés elnöke, Cser-Palkovics András, Székesfehérvár polgármestere, országgyűlési és önkormányzati képviselők, vezető köztisztviselők, az egyházak, a fegyveres és rendvédelmi szervezetek, az 56-os szervezetek képviselői. Vargha Tamás megemlékezését 1989 június 16-ával kezdte, amikor a nemzet eltemette Nagy Imrét.

Fotó: Koppán Viktor Dávid

- Több mint három évtized megtorlás, elhallgattatás, kényszerű hallgatás és történelemhamisítás után édesapáink és nagyapáink nemzedéke először emlékezhetett szabadon és vállaltan. Szívükben fájdalommal, szemükben könnyekkel, hajlott hátuk ellenére emberi tartással. Akkor még csak lelkükben magasodtak emlékművek – emlékezett az államtitkár, aki hangsúlyozta: október ünnepe számukra a gyászt jelentette, az elvesztett harcostársaik, az elvesztett szabadságét. De a hétköznapokban, tette hozzá, amikor ’56 dicsőséges napjairól beszéltek, felcsillant a régi fény a szemükben s elmondták gyerekeiknek és unokáiknak, hogy egy évtized elnyomása, szenvedése, félelme és rettegése után hirtelen egyik pillanatról a másikra hogyan vetették le a rabigát. Beszédét így folytatta: - Beszéltek arról, hogy az a tizenkét nap milyen gyönyörűséges volt számukra.

Úgy élték meg, mintha minden egyes napon sütött volna rájuk a nap. Így volt ez falun s városon egyaránt. Beszéltek az események felszabadító hatásáról, a remény, az elszántság, az emberek egymás közötti érintkezésének közvetlenségéről. Felforrósodó lelkesedésről, forró indulatokról, melyek sugárzó arccal, majd fegyverrel akart szabadulni a rabságra ítélt nemzet bilincséből. A szabadság, függetlenség vágya a félelemnél, az önérdeknél erősebben járta át a lelket.

Vargha Tamás a Bazilika keresztjénél hozzáfűzte: az öröm és a szabadság forradalma volt az a néhány nap, amely pillanatok alatt kisöpörte a rettegést. Ám ezután:

- A hamisított történelemkönyvek lapjai fölött mi, gyerekek pontosan tudtuk, hogy hazugságban kell élnünk. A bátrak a tantermek falai között beszéltek és tanítottak ’56-ról. A több mint három évtizedben ez jelentette számukra és számunkra a túlélést. Ebbe kapaszkodtunk úgy, ahogy az egyetemisták akkor egymásba. S ha volt már a történelem során a nemzetben többször valami feltörekvő erő a szabad, a független és őszinte életért, ahogy 1956 októberében volt, akkor kell, hogy legyen pillanat, amikor ez az erő újra összeadódik. Így lett – csendesebben, kompromisszumokkal, de mégis lett: 1989 szellemiségében ’56-ból táplálkozott.

Ahogy az államtitkár fogalmazott, azóta is minden év őszében ott van ez a kettősség: a gyász és a bánat mellett ott van az öröm is, történelmünk áldott napja. Ezért ne forradalmunk leverésére emlékezzünk most – emelte ki Vargha Tamás -, a szabadság, a függetlenség elvesztését november 4-én sirassuk el. - Nemeskürthy István tette fel a kérdést: mi történt velünk? A válasza nem meglepő: az egyik ok a nemzeti fátum, a másik a szeretet hiánya. Politika és szeretet? Azt gondolnánk, nincs ennél távolabbi két fogalom. Pedig azon az október 23-án a szeretet lánca fogta össze a felvonuló diákok karjait, a szeretet áradt az ablakon kiintegető kezekből, a zászlókat lobogtatókból, az út mentén skandálókból.

Szerették a hazájukat, honfitársaikat, a szabadságot. De ’56 hősei mai szabadságunk mellett még két örökséget hagytak ránk: a mi dolgunk, felelősségünk, hogyan rendezzük le szabad életünket. A szabadság nem jön magától és nem önmagáért van. Azt mi magunk alakítjuk, építjük. Olyan szabadságot kell építenünk, amelyben rend van, s olyan rendet kell kialakítanunk, amiben nem szabadosság, hanem szabadság van. S a másik örökség, amit kaptunk: a szabadságunkat meg is kell tudnunk védeni. Az elmúlt ezer évben sokszor, és hosszú időre elvesztette a magyar a szabadságát. De újra és újra nekiveselkedett, és újra visszavette azt. Most itt van, a miénk és kötelességünk jól élni vele, megvédeni azt.

A megemlékezés után Balajthy Ferenc versét és a Kákics együttes 1956-os évfordulós műsorából szóló részleteket hallgathatták meg az egybegyűltek. Ez után koszorúzás következett.