Egy életben több száz élet

A Jászai Mari-díjas, Érdemes művész, Hirtling István alakította Higgins professzort vagy éppen Salierit és A fösvény pénzéhes főhősét . Ő volt Abel Znorko a Rejtélyes viszonyokban, Edgar a Play Strindbergben. A Vörösmarty Színház társulatának egyik vezető színésze emlékezetes alakítást nyújtott valamennyi szerepében, az elmúlt idényben nyújtott teljesítményéért pedig a teátrum vezetése az Évad színésze díjjal ismerte el. Ennek kapcsán beszélgettünk.

- A szakmai vezetés úgy értékelte, hogy az elmúlt évadban ön volt a társulat legjobb színésze. Számít, fontos egy ilyen elismerés?

- Az ember ezt nem a díjért csinálja, de ha egy ilyen elismerést a nyakába akasztanak, az ölébe raknak, az mindig jólesik. Hazudik, aki annyira szerény, hogy már nem is számít neki. Persze, ez nagyon fontos nekem, de azt hiszem, a színháznak is lényeges, hogy kellőképpen ajnározza a színészeit. Én egyébként sokkal több díjat tudnék kiosztani, és most a kormányzati szintű kitüntetésekre gondolok. Jászai Mari-díjat, néhány Érdemes művész címet lelkiismeretfurdalás nélkül át tudnék adni a kollégáimnak, akikkel az elmúlt négy évben itt együtt játszottam. A színházon belüli elismerések, mint az Évad színésze vagy a Vörösmarty gyűrű azért fontosak, mert a belső értékrendet erősítik.

- Ön a fehérvári társulat egyik vezető színésze. Milyen viszonyban van a vezetéssel? Főnök-beosztotti vagy inkább a kollegialitás jellemzi?

- Egy bizonyos szintig természetesen főnök-beosztotti helyzet van. A színház nem egy demokratikus intézmény, és akkor kezdődnek a bajok, ha erről elfeledkeznek. Tudomásul kell venni, hogy nem vagyunk egyenlőek, egyformák, nem azonosak a képességeink, a lehetőségünk. Nem érdemes ezt szépíteni. Szerencsére itt azért több a folyamatos belső párbeszéd, és ez nem is lehet másképp, még akkor sem, ha a beszélgetések időnként kellemetlenek.

- Ön beleszólós típus?

- Inkább belepofázós. Úgy vagyok vele, hogy már nincs vesztenivalóm. Inkább a közös ügyekért szoktam belepofázni a dolgokba vagy másokért lobbizni, és legutolsó sorban a magam érdekében. Viszont nem vagyok az igazság bajnoka. Tény, hogy hirtelen indulatú vagyok, hamar felcsattanok, bár nyilván sokan azt gondolják rólam, hogy a Hirtling hidegvérű angol típus.

Hirtling Istvánt az ősszel kezdődő évadban is jó szerepekben láthatják a nézők

- Valóban inkább tűnik Higgins professzornak, mint az Anconai szerelmesek kicsikét suttyó amorózójának, Tomao Nicomacónak. Jól elkapta a figurát. Nehéz volt felépíteni a karaktert?

- Sztereotípia, de minden szerepet a nulláról kezdünk, és amikor az ember elkezd szörnyülködni a figura milyenségén, azon hogy őt mi mozgatja, motiválja, az mindig nagy küzdelem a próbafolyamat bizonyos szakában. Szembesülni azzal, hogy egyfajta mélybányászati kutatást kell végezni, nagy odaadással, a rendező segítségével, hogy felépítsek egy olyan karaktert, amely teljesen idegen tőlem. Egyformán igaz ez Higginsre, az Edgar nevű őrültre a Play Strindbergben vagy Abel Znorkóra a Rejtélyes viszonyokban. Ők, ideértve Nicomacót is, fényévnyire távol vannak tőlem, nincs olyan porcikájuk, ami hasonlítana rám, ha csak nem a megszállott szeretet, odaadás valami iránt, ami minden ember mélyén ott van. Az is közhely, hogy mi egy élet során több száz életet élhetünk. Ezekbe a karakterekbe belebújni estéről estére, talán ez az, ami különlegessé teszi a a mi életünket.

- Viszont el kell felejteni az egyik karaktert ahhoz, hogy bele tudjon bújni egy másikba.

- Znorkóból és Edgarból nem lehet megfogalmazni Nicomacót, aki javakorabeli amorózóként próbál a nők között lavírozni, és életben maradni, elhitetve mindenkivel, hogy ő a legjobb krampusz a környéken. Ez egy jó játék, csak éppen ugyanannyi energiát igényel, mint a Play Strindberg vagy a Rejtélyes viszonyok. Ugyanúgy beledöglök ebbe is, mint azokba.

- Széles palettán játszik. Az Amadeusból Salieri figurájáról nem is beszéltünk, vagy említhetném például korábbról a Bizáncot...

- A fösvénnyel is előhozakodhatnék. Azért nem szívesen hozom szóba ezeket a számomra rendkívül kedves darabokat, szerepeket, mert szerintem méltatlanul korán kerültek le a műsorról. Nagyon sajnálom, hogy Fehérváron nem irányult rájuk hosszabb figyelem. Azt nonszensznek tartom, hogy 13
előadást játszottunk az Amadeusból, egy olyan produkcióból, amely szerintem az országban bárhol megállná a helyét, megnyalnák utána az ujjukat a nézők. Azt mondták, nem tudják eladni. Mindig azt a kérdést teszem fel, amivel kellemetlenkedek a kollégáimnak, hogy hol vannak a nézők. Tizenegy előadásunk volt a Play Strindbergből, tíz a Rejtélyes viszonyokból. Tehát hol vannak a nézők? Mintha nem érdekelné őket, hogy a stúdióban, a Pelikánban mi zajlik. Pedig ott is ugyanazok a színészek játszanak. Biztos vagyok benne, hogy a következő időszakban fel kell rázni a nézőket, fel kell hívni a figyelmüket, hogy a két kisebb játszóhely ugyanolyan értékes műhely és ugyanolyan magas színvonalú munka folyik ott, mint a nagyszínpadon.

- Pici keserűséget vélek felfedezni a szavaiban. Mégis megkérdezem, hogy elégedett itt, Fehérváron?

- Az vagyok, mert kitűnő szerepeket játszom, és örömmel dolgozom partnereimmel, édes játszótársaimmal. Jó közegben lehetek itt. Beszélni kell azonban a nehézségekről is. Mindannyiunk igénye, hogy többet adjunk a városnak, többet lássanak belőlünk. Ezért tartom oly fontosnak az ifjúsági bérleteket is, hogy a fiatalok magas színvonalú előadások révén ismerjék meg a színházat.

- Miben láthatják a nézők ősztől?

- Várhatóan játsszuk az Anconai szerelmeseket, bekerül a repertoárba. Hargitai Iván rendezi a Figaro házasságát, abban Almaviva grófot alakítom. Tavasszal lesz egy stúdiószínházi bemutató, orosz szerző, Ivan Viripajev Illúziók című darabja, abban is szerepelek. Vendégeskedek majd a budapesti Játékszínben: az Életrevalók című film színpadi változatában én leszek a tolókocsis szereplő. Izgalmas feladatok.

- Tudom, hogy nagyon fontos önnek a család. Ők egyébként megnézik az előadásait?

- Itt vannak a közelben, a Balatonon. Nemrég voltak nálam, most én ingázom hozzájuk. Augusztusban elmegyünk a tengerpartra, kis sóterápiát veszünk, nagy szükség van már rá. A feleségem minden előadást megnéz, a gyerekek, a 12 és fél éves Márton és a 10 és fél éves Rozina erős szűrőn keresztül tehetik ezt. Bár határeset, az Anconait megnézhették, de nem láthatták A fösvényt, a Hamletet, az Amadeust, a Bizáncot se. A My Fair Lady-re tavalyelőtt beülhettek, ám amikor Higginsként azt mondtam Radnay Csillának, hogy hóban és fagyban inkább fagyjon meg, a kislányom sírva kirohant, Korábbról ismerte, kedvelte Csillát, és a lányom nehezen viselte, hogy apa hogyan beszél vele. Azóta persze már érti, hogy hiszen a szerelemről szól ez a történet.