Elgázolták, most az utcára kerül?

Történetünk főszereplőjét csak az mentheti meg az utcára kerüléstől, ha valaki, aki olvassa az ő sorsát, a huszonnegyedik órában segítséget ajánl. Ugyanis az anyaotthonban sincs hely.

Andrea nem tudja, hová kerül hétfőn legkisebb fia, Valantin. Az osztálytárs családja talán befogadná, de ez nem oldja meg az édesanya helyzetét, aki szerint az anyaotthonban nincs hely
Fotó: Koppán Viktor

Minden rossz, ami jöhet, számára összejött, mondhatnánk Andrea történetét hallgatva. A sors akarta így? Vagy történetünk főszereplője valamiért „bevonzza” az egymást követő szerencsétlenségeket? Döntse el mindenki maga!

– Elismerem, hogy egymillió forintos tartozást halmoztam fel lakbérből és közüzemi számlákból. Az önkormányzatot sem hibáztatom, nem is tehetem, hiszen többször kaptam haladékot a kiköltözésre, amit a jogszerűség keretei között megtehettek, meg is tették. A baj csak az, hogy nem tudok hová menni: a fehérvári anyaotthonban érdeklődtem, nincs hely, még a női hajléktalanszállóra is elmennék, de az is tele van. Tegnapig úgy tűnt, Budapesten egy tömegszállás jellegű anyaotthonban kapok helyet, de ma hívtak, ott sincs üres hely. Így hétfőn tényleg az utcára kerülök, Valentinnel pedig végképp nem tudom, mi lesz – mondja keserűen Andrea, akinek a kálváriája azzal kezdődött, hogy 2009-ben, amikor asztmás kisfiával, Valentinnel lejárt a gyes, egyszerűen nem talált munkát. Mivel gyesről lett munkanélküli, így munkanélküli segélyt sem kapott:

– Az egyetlen bevételünk két éven át a 13 ezer 700 forintos családi pótlék volt, rokkantnyugdíjas édesanyám és a testvérem segített, hogy enni tudjunk. Bevallom, ekkor úsztam el a lakbérrel, mert arra már nem futotta. Sajnos a velem élő nagyobbik fiamnak sem tudott dolgozni. Végül sikerült az akkori Székomnál elhelyezkednem. Ekkor már komolyabb összeggel tartoztam, nevelési segélyt kértem, az önkormányzat ekkor is segített. Tömögettem a lyukakat, hol a vízdíjat, hol a gáztcsekket fizettem, de a tartozás csak nőtt – sorolja Andrea.

A Mura utcai lakást négy évre kapta meg kedvezményes bérleti díjjal, tízezer forint alatti összeggel, ám amikor 2012-ben lejárt a bérleti szerződése, azt a tetemes tartozás miatt már nem hosszabbította meg vele az önkormányzat. Brand Árpádné gyakorlatilag azóta jogcím nélküli lakáshasználónak számít, hiszen a szerződés lejártakor ki kellett volna költöznie, de ezt nem tette meg.

Mint mondja, azért nem, mert egyszerűen nem volt hová mennie. Nagyon boldog volt viszont, amikor 2013 október 7-én a Videotonban három műszakos operátori állást kapott, úgy érezte, végre egyenesbe jönnek! Aztán október 15-én, amikor munkából hazafelé a 37-es buszra rohant, beleesett egy gödörbe. Begipszelték a lábát, ám az nem nem javult, óriási fájdalmai voltak, s egy MR vizsgálaton derült ki, hogy félrekezelték. 2014 júniusában megműtötték, s novemberben újra visszamehetett dolgozni.

– Január 18-ából csak arra emlékszem, hogy a kórházban tértem magamhoz. A zebrán ugyanis elütött egy autó. Súlyos agyidegbénulást kaptam, a jobb szememet sokáig ki sem tudtam nyitni, a medencecsontom tropára tört. Állítólag orvosi csodának számít, hogy most tudok menni. Ezt mondjuk én sem hittem, amikor még a járókerettel sem voltam képes két lépést megtenni – idézi fel az elmúlt két évet Andrea, aki a szemére tízezer forintos gyógyszert kell, szedjen.

– Ha megkapnám végre a gázolás miatti kártérítést, abból talán rendezni tudnám a tartozásaimat. Tiszta lappal újra tudnám kezdeni az életemet. De csak abban bízhatok, talán az év végére jutok pénzhez. Az egészségemet azonban már nem hozza vissza az sem. Régen bírtam a három műszakot, utána otthon kimostam és Valentinnel focizni is elmentünk. Most viszont már négy tányér elmosása is kifáraszt. Jó lenne újra munkába állni, csak nem tudom, mikor jutok el addig. És ha most az utcára kerülök, onnan tényleg nehéz lesz visszakapaszkodni. Lenne aki befogadna, csak azzal a saját lakhatását is veszélybe sodorná, hiszen a bérleti szerződésben ki van kötve, hogy mások nem lakhatnak a lakásban – néz maga elé Andrea.

Mit lehet egy ilyen, szomorú történethez hozzáfűzni? Talán azt, hogy egy utolsó esélyt mindenkinek kéne kapnia? Talán azt, hogy a Mura utcai 37 négyzetméteres lakásba egy olyan másik rászoruló költözhet majd, aki képes lesz rendesen fizetni a lakbért? Vagy azt, hogy három évvel korábban kellett volna észbe kapnia, amikor az első tartozások összejöttek? Lehet, mind igaz. De az elmélkedés és a tanulságkeresés helyett most leginkább segítségre lenne szükség. Például egy szoba-konyha formájában.