Irén nem zuhant meg: levágták a lábát, de mégsem jár neki a rokkant nyugdíj

Erben Irén története 2007-re nyúlik vissza. ekkor keletkezett először vérrög a testében. A szemében, a nyakában, a lábában, majd a karjában ütötte fel a fejét a trombózis, mindeközben pedig egy enyhe agyi infarktusa is volt.

Kálváriájának körülbelül a közepén folyamodott először rokkantsági nyugdíjért a Fejér Megyei Kormányhivatalban, A kapott 50 százalékkal - melyet a fellebbezés után 40-re leminősítettek - csökkentett munkaképességűnek ítélték Irént, de járulékot nem kapott. Egy évvel később jelentkezett először fájdalom a lábában.

- Akkor azt mondták a kórházban, biztos, azért fáj a lábam, mert meghíztam - magyarázza Irén, aki sok időt töltött táppénzen a jobb lábszárában jelentkező fájdalom miatt, mely egy idő után kínzóvá vált.

Erben Irén nem zuhant meg, nem hagyta el magát, próbálja úgy alakítani az életét, hogy a legtöbbet hozza ki belőle, de - ahogy ő is fogalmaz - nehéz ez a küzdelem még neki is, pedig van támasza. A férje mindenben segíti, fuvarozza , pedig ő is beteg
Fotó: Molnár Artúr

Irén - ott áll a zárójelentésben- nem tudott aludni, rengeteg fájdalomcsillapítót szedett, és lefogyott tíz kilót.

Végül a körzeti orvos küldte el az érsebészetre, ahol egyértelműen megállapították: az alsó lábszárában nincs vérkeringés.

Később megműtötték: a lábába és a hasába is - ahogy ő fogalmaz - műanyag ereket ültettek be, de az állapotán ez sem segített, ahogy a háromhetes, intenzív, infúziós kezelés sem. Akkor már késő volt.

2014 áprilisában amputálták a jobb lábát, térd alatt.

- A tolószékkel való közlekedés nem egyszerű és a lakásunkat sem úgy alakítottuk ki. Még az emeletre sem tudtam egyedül feljutni - magyarázza Irén, akinek az életet ezek mellett a folytonos ügyintézés is nehezítette.

- Elképesztő, hogy mennyire nem kap segítséget, tájékoztatást az ember azzal kapcsolatban, hogy milyen támogatást, juttatást, kártyákat igényelhet, ha ebbe a helyzetbe kerül. Arról nem is beszélve, hogy mindenhez a háziorvos áldása is kell. Nem tudom, hogy oldottam volna meg mindezt, ha nincs a férjem - magyarázza a hölgy, aki a műtét után újra igényelt rokkant nyugdíjat. Ezúttal 63 százalékra értékelték állapotát, vagyis csupán 37 százalékig volt egészséges, mégsem kapott támogatást.

- Azt mondták, mivel az elmúlt tizenöt évben nem szereztem 3650 napnyi biztosítási időt, ezért a rehabilitációs hatóság úgy határozott, hogy elutasítja a kérelmemet - magyarázza olvasónk, akinek jelenleg egyetlen jövedelme az a 25 ezer forintos támogatás, amit a Magyar Államkincstártól kap.

- A férjem nyugdíjából most meg tudunk élni és tető is van a fejünk felett, amit megörököltünk. de kérdem én: mit csinálok, ha egyedül maradok? Mit csinálnak azok, akik egyedül maradnak egy ilyen helyzetben? - magyarázza Irén, akinek az utóbbi időben sajnos a bal lábával is akadtak problémák, kétszer is meg kellett műteni.

Irén azonban nem hagyja el magát, figyel a külsejére, ha csak teheti a műlábával közlekedik tolószék helyett és munkát is keres. Mint mondja, szeretne ő dolgozni, de a környéken nem sok a lehetőség a bejárást pedig nagyon nehezen oldják meg.

- De már csak egy év van a nyugdíjig - sóhajt. Ő legalább tud mibe kapaszkodni.

Szerintem

Erber Irén története egy tünet. A rosszul működő ellátási rendszer, a túlterhelt egészségügy tünete.

Annak a bizonyítéka, mennyire rugalmatlan és mennyire nem humánus ez az egész, ami most van.

És ez a történet nem egyedi: számos olyan emberrel találkozunk, akik annak ellenére is dolgoznak, hogy egészségi állapotuk maga a pokol. Mindeközben pedig ingüket-gatyájukat ráköltik a kezelésekre, a TB által nem támogatott készülékekre, vagy Irén esetében egy műlábra, amivel - kivételesen - közlekedni is tud.

Mindeközben pedig fizetjük az elképesztő adókat. Mire? Ki tudja? De egészen biztos nem kórházak fejlesztésére.