Fehér Béla és Szécsi Noémi könyve az I. világháborús konyháról

Most először, a fehérvári Városi Képtárban beszéltek készülő, közös könyvükről: Szécsi Noémi író és Fehér Béla gasztronómiai szakíró január végéig szeretné befejezni a Helikon kiadó megbízásából alakuló könyv kéziratát. S addig még temérdek a munka, amely egyre inkább őket magukat is beszippantja. Bár a téma vonzó, de nem gondolták volna, hogy ennyire színes világ tárul fel mögötte - mondta az írónő, akinek több regényében is fontos szerep jut a hétköznapi életnek. Ő foglalkozik a témakutatás társadalmi vetületével, míg az ország egyik legjobb gasztronómiai írója, Fehér Béla kinek legutóbbi, Kossuthkifli című regénye parádés nyelvi és konyhológiai élvezetet nyújt az olvasónak a háborús élelmezés dokumentumait veszi górcső alá. A két szerző a fehérvári esten rögtön egy felhívással is élt: minden családi hagyatékra, ide vágó történetre, dokumentumra számítanának a könyv végleges változatához. (Ezügyben nekik a [email protected] e-mailcímre lehet írni, melyből rögtön az is kitalálható, mi lesz majd a készülő kötet címe...)

Csapjunk rögtön a lecsóba, mondhatnánk, ha témánkat tekintve e kedvelt étek autentikus volna. Igazság szerint az első világháború éhes megélőinek valószínűleg a gulyáságyú, ez a 3 főzőhelyű, tiszteket és legénységet külön platniról kiszolgáló, mozgó sparheltből és élelmet-tűzifát is raktározó alkalmatosság jutna eszébe. A gulyáságyú után döcögött egy kevésbé ismert nevű járgány, az országos jármű (sic!). Valójában egy parasztszekér, amely a lisztet, meg a csapat zsoldját rejtő páncélrekeszt szállította.

A gulyáságyút a németeknek köszönhette a front, először Weisz Manfréd gyártotta az 1900-as évek elején. A második világégésre némiképp modernizálva taligakonyhává avanzsált. Annak köszönhetően, hogy a Nagy Háborúban a koránra várt béke hurráoptimizmusával mindenki örömmel fotózkodott a fronton, számos felvétel, vagy legalábbis feljegyzés maradt front-disznóölésekről, az állóháborúkban megszokott tábori kolbásztöltőkről, pékségekről, zöldségeskertekről.

Aztán ott volt a főzőláda, ez a szükség szülte találmány, amely a hegyekben mozgó alakulatokat szolgálta. Oda gulyáságyú már nem követhette a csapatot, de meleg étel akkor is kellett a harcolóknak, különben lázadozni kezdtek. A 30-40 literes, lóval, vagy kutyaszánon szállítható főzőláda olyan jól szigetelt, hogy akár kezdődő bugyogásban is beletehették a hozzávalókat a hegy lábánál, s mire a lovacska felporoszkált a szirtre, megfőtt odabent a didergő katonák ebédje.

Az elhúzódó háború, az egyre akadozó ellátás persze nem csak leleményes megoldásokat, de szívszorító eseményeket is maga után hagyott. 1917-ben már nem volt szélsőséges a tojásporos, zsírmentes, húsmentes, lisztjegyes, egyre kisebb fejadagú étkezés, de hiába volt a takarékosság, hiába a hátországban maradottak szolidaritása, a katonáknak csak a lovaik maradtak. A magyar huszárvirtus azonban nem engedett lóhúst enni, az erről szóló tiszti naplójegyzetek éppen ezért torokszorítókat. Aki mégis rávette magát, s megette, arról számolt be, az édeskés, inas, rágós, kemény húst lehetetlen volt jól elkészíteni.

Ezekben az időkben a hátországban a kényszergasztronómia virult: a szakácskönyvek például a belsőségek felhasználását javasolják. A tüdőpuding, a vérpörkölt, süteményhez használható a marhaszív-háj, a plantatea, a cikóriakávé mellett első alkalommal jelennek meg a mai konyhákban is megtalálható pótételek. Egy szegedi iparos feltalálja a műtejet, ám a magyar állam nem veszi meg a szabadalmat, így a magyar találmány a 2. világháborúban az amerikai katonák élelmezését teszi teljessé. Préselt kockakávék, levesporok jelennek meg megannyi próbálkozás a túlélésre. Talán különös kijelentés, de a háborúk mindig fontosak az éllemiszeripar fejlődése szempontjából. A mai light termékek például mind háborús fejlesztések kései utódai .