Könnyek és örömök - 40 esztendő munkáját ismerték el a díszpolgári címmel

Szotyori-Nagy Istvánnét a díszpolgári cím mélyen meghatotta

Szotyori-Nagy Istvánné érettségi után kezdett el dolgozni a Pusztaszabolcsi Polgármesteri Hivatalban, még 1975-ben gazdálkodási előadóként, aztán nem sokra rá letette az anyakönyv vizsgát, és onnantól – mondhatjuk – megpecsételődött a sorsa.

Mint mondja – bár eltelt negyven esztendő – még most is ugyanolyan izgalommal áll az életüket összekötő párok elé.

– Izgatottság, és lámpaláz munkál bennem és szinte minden egyes alkalommal meghatódok, amint kimondják a szerelmesek az „Igent” Még mindig emlékszem az első ilyen alkalomra és arra, mennyit tudtam meríteni a saját esküvőm emlékeiből, ahol egyébként fantasztikus volt az anyakönyvvezető – magyarázza Marika, aki azt is elárulja: bár az évek során voltak változások a munkakörében, először gazdálkodási, majd igazgatási előadó lett, most az igazgatási osztályvezetője és aljegyző is egyben, de az anyakönyvvezetői feladatok ellátásához mindig is ragaszkodott, lévén ez az ő szíve csücske, arról nem is beszélve, hogy ilyenkor mindig eltölti a nosztalgia érzése, visszatérnek saját menyegzőjének emlékei. az akkori boldogság.

– Szerencsém van! Itt, nálunk, a pályám kezdetén évente ötven-hatvan pár kötötte életét, most pedig körülbelül húsz és a többségüket személyesen ismerem, így nem csak számukra hatalmas pillanat az „oltár elé” állni, de nekem is. Nemrég például egy olyan lányt „adtam férjhez”, akinek a szülei – mondhatjuk talán így – a nagy „elsők” voltak az én anyakönyvvezetői életemben, Anno 1976 július 16-án adtam őket össze – mesél Szotyori-Nagy Istvánné, akinek munkáját az egész közösség elismeri, nemrég, a Szabolcsi Nyári Fesztivál megnyitóján a város díszpolgárának választották.

– Elakadt a szavam amikor megtudtam, hogy ekkora elismerésben lett részem. Egyszerűen nem tudtam megszólalni, pedig elszerettem volna mondani, hogy mennyire sok örömkönnyel ajándékozott meg engem a közösség, és azt is be akartam jelenteni, hogy hamarosan átadom a helyemet és nyugdíjba vonulok – mondja el Marika, aki hozzáteszi, persze nem teszi le a „lantot” teljesen: nagyon szeretné, ha a városban elindulna egy kezdeményezés egy helyi idősekháza beindítására, amiben maga is szeretne részt venni, mert úgy véli nagy szükség lenne rá a településen.

– Ahogy az országunk, úgy sajnos a mi városunk is elöregedik lassacskán. Sokan nem tudnak egy idő után gondoskodni saját magukról, gyermekeik pedig éjt-nappallá téve dolgoznak a megélhetésért. Azámukra mindennél többet jelenthet egy hely itt az ismerősökkel, barátokkal teli városban, ahol segítséget kaphatnak, folyamatosan foglalkoznak velük – vélekedik Marika.