Egy különc falu - Bodmér története

Bodmér Vértesboglár és Csákvár előtt, Felcsút és Szár által közrefogva szerénykedik, vagy inkább büszkélkedik ma is. Mert a hivatalos oklevelekben 1311-ben már bizonyossággal említett helység minden ellenkező hatás dacára megmaradt. Félszáznál tán sosem lakták többen, sokan elvándoroltak innen, mások betértek ide, de több törzsökös család ötödik-hatodik generációra vissza tudja vezetni származását a tipikus útifaluként meghatározott településen.

A hétszázadik évforduló után határoztak a most megjelent monográfia megírásáról, amelyet a polgármester, Balogh István különösen szorgalmazott, hiszen éppen az ő famíliájában számítják őt magát hatodik Istvánnak, fia pedig immáron a hetedik a sorban! A szerző, Viszló Levente, a Pro Vértes Közalapítvány elnöke Bodméron gyerekeskedett. Később sem szakadt el a falucskától, s kétévi gyűjtőmunkával és e helytörténeti monográfia megírásával adózott szívbéli „szülőhelyének”.

A komoly kiadvány elegáns, keménykötésű, sok képet tartalmaz, s végigkíséri a hétszáz éves történetét a színmagyar, kisnemesi, református falunak, amely mindenben különbözött a környéktől.

Persze ne gazdag előkelőségeket képzeljenek ide, a szinte föld nélküli nemesek úgy éltek hajdan, mint a jobbágyok, ám nemesi kiváltságaik rangot jelentett! Protestáns hitüket dacosan tartották, s iskolájukat is, amíg lehetett. S egy adat: „1926-ban 14 újság járt a faluba, 1932-ben 15. Ekkor 6 detektoros és 2 lámpás rádióvevőjük volt.” A kicsiny határú falut sokan birtokolták, senki nem gazdagodott meg belőle. A népszokásokról is megemlékezik a szerző, s egy fontos mondatot idézünk az 1932-ben kiadott Bodmér monográfiából, amelyből sokszor citál Viszló Levente. „Alkohol állandó élvezésében aránylag kevesen találnak gyönyört: általában józan, mértékletes életmód a kialakult életelv.” Ez dicséretes! A Táplálkozás fejezetcím alatt pedig igazi bodméri disznóvágásról értesülünk a Balogh és Kossa családok jóvoltából. Részletes leírással a sertés feldolgozásáról, a jóféle toros étkekről, a vacsora hangulatáról és a kóstoló szokásának rendjéről.

A 20. század leginkább oral historys, azaz mesélős történetekből állt össze, de az 50-80 éves fotográfiák már szintén kuriózumok, böngészni való emlékek. Alapos, gondos munka, egyszuszra is elolvasható, s alkalmanként elő-előveendő, akik ily lassú és emberi olvasmányra vágynak. „Amikor a régi megfakult térképek, iratok között böngésztem, kutattam, mellétérdeltem, végigsimítottam, megtisztítottam a mohos köveket, s azok valóban szólni kezdtek hozzám. Olyan gondolatokat küldtek, melyeken keresztül tulajdonképpen az Idő szólt hozzám” – vall Viszló Levente a könyv zárszavában élményeiről.

Sokat mesélt a közelmúltról Jelinek Ferencné, aki betegségéből is felgyógyult, mert annyi mindent kellett elmondania Bodmérról az utókornak. (Mellesleg Bodmért nem szabályosan ragozzuk, ugyanis nem Bodméren, hanem Bodméron – a helyi regula szerint így helyes!). Balogh István polgármester, s kőfaragó mester kedvenc története, amikor a szektás kommunista időkben nem engedték a pártemberek, hogy a gyerekeket hittanra írassák az iskolában, s az akkor még ifjú asszony, Jelinekné „elrendezte” a dolgot. Ez a szocializmus diszkrét bája is, ahogy mondani szokás, mert Jelinek, a férj KISZ-titkár, majd párttitkár is volt, ám felesége közölte: az ő fiát ő szülte, ebbe ugyan nem szólhat bele se párt, se állam, hittanra fog járni, és pont. Így lett. A kortársaival együtt.

A képeken az öregek silabizálják magukat, s a leszármazottak az elődöket nézegethetik meghatottan. A barna falusi fotográfiák a lelkiségét is megidézik Bodmérnak, amelyik makacsul megmaradott az évszázadokon át. Maroknyian, de máig kitartón lakják az egyutcás települést.