Layota már készül a halálra

Néhány telefonhívás után a következő kép alakult ki Takács Lajosról: jó üzleti érzékű, gazdag, és tehetős barátokkal rendelkező, svéd-magyar kettős állampolgár (a két ország között ingázó), a sportot és a művészetet kedvelő és támogató, halálos betegségben szenvedő, 67 éves ember, aki a maffiafilmek keresztapájához hasonlóan kemény kézzel, ellentmondást nem tűrően irányítja családját és vállalkozásait. Azt is mondták róla, hogy nehéz ember, néha durván szókimondó, lekezelő, nem tűri, ha ellenkeznek vele.

Már az árkipusztai kúria kapujánál igazolódott, hogy van alapja az egyéniségét körülíró véleményeknek.

– Tipikus magyar viselkedés – mondta, amikor a kaput befelé nyomva igyekeztem bejutni az udvarra. – Kifelé nyílik, a svédek így tolják el a havat a bejárattól – tett hozzá.

– Nálunk befelé nyílik a bejárati ajtó, no meg úgy gondoltam, nem kocsmába jöttem – válaszoltam, s ezzel kvittek voltunk. Csak ezután nyújtott kezet, huncut mosollyal a szája sarkában.

– Mennyi időnk van a beszélgetésre? – kérdeztem, hogy beoszthassam a kérdéseket. A válasz meglepett:

– Nézze, én már nem sietek sehova, pár hónapom van hátra, májrákom van. Vasárnap repülök Svédországba, kedden még elmegyek a Rolling Stones koncertjére, aztán bevonulok a kórházba, várom a transzplantációt. Az orvosok szerint ez az egyetlen esélyem, de ez is kérdéses.

Ezek után következett egy közel négy órás beszélgetés, aztán másnap még visszamentem, hogy elvarrjunk néhány szálat.

Layota (Takács József Lajos nevéből) a relikviák fala előtt. Élete apró, falra tűzhető emlékei kalandokról mesélnek (Fotó: Molnár Artúr)

Takács Lajost (Layota) sokan ismerik Dunaújvárosban, Fehérváron is, nem ismeretlen a politikusok, a sportolók (főként focisták és jégkorongosok) és a képzőművészek körében sem. Élete regénybe illő, a teljes portré megrajzolása itt és most lehetetlen, ezért a két beszélgetésből most csak szemezgetünk, bízva abban, hogy Lajos – akivel a végén össze is tegeződtünk – így is megismerhető.

– Karácsony éjszakáján születtem, a bábaasszony hét tyúkot kapott apámtól, akit vasutasként ide-oda helyeztek, 8 hónapig még Kínában is volt vasutat építeni. Amikor onnan hazajött, békekölcsönt kellett volna jegyeznie, de megtagadta, ezért büntetésből Kiskunhalasra költöztették. Egy 16 négyzetméteres tyúkólban laktunk, nővéremmel és szüleimmel egy ágyban aludtunk, én akkor 6 éves voltam. Az iskolában nem volt füzetünk, bottal írtunk a porba. Van valahol a padláson egy osztályfotó, azon a gyerekek több mint fele mezítlábas. Aztán apám megelégelte az ottani életet és '54-ben Sztalinvárosba költöztünk.

Lajos nagyon nem szeretett tanulni, de eszes gyerek volt. Jelzi ezt az is, hogy felvételi nélkül vették fel a gimnáziumba, amit azonban másodikos korában otthagyott.

– Meguntam a sulit, pénzt akartam keresni. Felálltam a padból és nem mentem vissza többet, egy csőszerelőüzemben dolgoztam 4,30-as órabérért. Kegyetlen meló volt...

(Takács Lajosnak összesen öt és fél év magyarországi munkaviszonyt igazolt a nyugdíjbiztosító – ami alapján 11 ezer 400 forint a nyugdíja -, Svédországban 42 év munkaviszony után kapja a járandóságát.)

A katonaságnál is meglehetősen renitensnek számított, a „szolgálatvezetővel szemben tanúsított tiszteletlen, cinikus magatartásért” többször is megfenyítették. Alig múlt 20 éves, amikor 25 hónap után leszerelt, majd barátaival 1970-ben focicsapatot alapítottak Inter néven.

- Volt köztünk zsidó, cigány, magyar, tót, szerb, igazán internacionalista csapat voltunk. Röviddel ezután disszidáltam.

Lajos rendszeresen összetűzésbe került a rendőrökkel a hosszú haja miatt. Volt, hogy az utcán lefogták és levágták a haját. Egyik este édesanyja mondta neki, hogy aznap keresték a zsaruk, elvitték az útlevelét. Azt viszont nem tudták, hogy Lajosnak van egy Jugoszláviába utazáshoz jogosító betétlapja, amit egy könyvben rejtett el. Ezt magához vette, s még aznap vonattal elhagyta az országot.

- Ott bemásztam a tengerbe, hét kilométert úsztam, s az olasz partoknál kimásztam. Egy szál fürdőgatyában bementem egy kocsmába, ahol egy kávéfőzőn megszárítottam a papírjaimat. A rendőrök onnan vittek el rabomobillal a Nápoly melletti capuai menekülttáborba. Szájtátva néztem a világra, tetszett a nyitottság, a szabadság, még akkor is, ha a táborban négyezer menekült élt együtt tízezer patkánnyal. Először Rhodesiába, aztán az USA-ba regisztráltam, végül Svédországban kötöttem ki az egy év lágerélet után. Ötszázhatvan jelentkezőből 106-ot választottak a svédek a meghallgatások alapján. Amikor megkérdezték, mit akarok csinálni, azt mondtam, lomposkodni és egy jó csajt felszedni. Ez bejött nekik.

Lajos focizott, kártyázott, azaz lomposkodott – ahogy ő mondja –, aztán egy térdsérüléssel kórházba került, itt ismerte meg feleségét Bibit, akivel azóta is együtt vannak. A térdsérülésből adódóan kapott biztosítási összeggel kezdett el tőzsdézni.

– Banki és gyógyszergyári részvényekkel kereskedtem, mentem a nagyok után, a „disznó hátán én is megyek” filozófiával. Sok pénzem lett, ekkor kezdtem vásárolni festményeket, szobrokat.

Hét év után svéd állampolgár lett, időközben Cseterki Lajos aláírásával elvették, majd a rendszerváltás után Szabad György aláírásával visszaadták magyar állampolgárságát. Élete során kétszer fogott padlót üzleti értelemben, de mindig talpraállt.

– Készülök a halálra, én már lehetek őszinte. Szerintem az a baj Magyarországgal, hogy üzleti értelemben mutyiország lett, és a politikusok sem találják meg a közös nevezőt. Kivágják azt a fát, amit négy éve a másik ültetett, és ültetnek a helyére egy újat, ahelyett, hogy a négy éveset nevelnék tovább.