Hírek

2014.09.13. 19:58

Legendás tévések mesélnek egy letűnt korszakról

Székesfehérvár – Hogy vagytok, ti régi játszótársak? Szegvári Katalin könyvcíme nyomán sűrítem én is egyetlen kérdésbe, miről is mesélt a volt tévés Érdi Sándorral karöltve a Viktória központ falai között.

Buthy Lilla

Mindenről lehet szólnotok, de amiről nem akartok, arról nem kell. Ezzel az abban a rendszerben nagyon vonzó ígérettel kezdhették el a pályafutásukat mindketten, majd egy nap azt vették észre, hogy már nincsenek bent a műsorújságban. Ez volt a búcsújuk.

A két nagy tévés, Szegvári Katalin és Érdi Sándor örömmel mesélt életéről, és válaszoltak a Viktória központ lakóinak Fotó: Molnár Artúr

– Volt idő, amikor értékes dolgot csinálhattunk – kezd bele rögtön a legendás tévés Szegvári Katalin, aki 1971– 1980 között A Hét munkatársaként belpolitikai riportokat, dokumentumfilmeket készített, 1980–1997 között pedig a Stúdió főmunkatársaként dolgozott. Egyik legkínosabb élménye volt, amikor sehogy sem sikerült szóra bírnia egy csontkovács bácsit.

Élő adás volt, és minden kérdésére csak hallgatással „felelt”. A szerkesztők kitalálták, ha nem mondja, akkor inkább mutassa! A bácsi nem viccelt. Katalin ingét, szoknyáját felrántva szólaltatta meg a gerincoszlopát, ő pedig majdnem elsírta magát a megaláztatások sorozatától. „János bácsi, a szoknya azért marad, jó?!” – hagyta el a száját a flegma hangsúllyal elejtett mondat. Másnap azt gondolta, többé már nem kell a televízió épületébe mennie, és fekete napszemüvegben járta a várost. De szerencsére végül nem így lett. Kirúgás helyett dicséretet kapott. De hogy is fertőzte meg ez a televíziózásnak nevezett szerelem?

– Édesanyám munkahelyén volt egy tv, így folyton oda jártam, imádtam. Akkor még gyárakból akartam közvetíteni. Bölcsész voltam és protekció nélkül a Magyar Televízió Pályabelépő című sportriporterverseny egyik győztese lettem. Majd jött A Hét, de nagyon untam már a belpolitikai nyűglődést – mondja Katalin, majd átadja a szót Érdi Sándornak, aki elárulja, másfél évig egyszerűen képtelen volt magát visszanézni. Nem bírta elviselni torznak tűnő hangját és a tv által átkalibrált, teljesen más ábrázatát. Családja körében is mondvacsinált ürüggyel pattant fel mindig a tv elől, amikor tudta, ő következik. Amiben jól érezte magát, az a szerkesztés volt, az előkészület. Elmondása szerint megszeretni sose tudta a szereplést, inkább csak megszokta. Egyszer másfél óráig csak fejhangon tudott megszólalni a kamera előtt, mert annyira izgult. Egy kollégája a közeli kocsmába ugrott ki egy lélekerősítő „mentőövért”. Kért egy unikumot, és egy kólásüvegbe töltve Érdi elé tette. A felvétel zökkenőmentesen folytatódott.

A tévés népművelés–magyar szakon diplomázott 1968-ban. Idejét kevésbé az órákon, inkább a bölcsészkar színpadán töltötte, ami akkoriban a magyar értelmiség szellemi műhelye volt. Sokan indultak innen – mondja. A közönség ezután fiáról, Tamásról kérdezi, ő pedig büszke édesapa minőségében mesél tovább. – Tamás a második házasságomban született, 75 dekásan. Inkubátorba tették, és négy hónapig arról szóltak a napjaink, hogy ébredés után a kórházba telefonáltunk, életben van-e még. Majd két kilósan vihettük haza. Kiderült, Tamás nem lát, így 5-6 évesen kezdett csak ismerkedni a világgal. A zene és a hangok világával. Hihetetlen gyönyörűség és küzdelem is volt az élet. Fiunk álló nap a zongora támlátlan székén ült és kitartóan gyakorolt. Nyolcévesen lépett fel először a Pesti Vigadóban. Ma azt tartják róla, hogy ő a világ egyik legjobb Chopin-játékosa. Egy nap egy lány, aki ma már a felesége, a nézőtérről hallgatva beleszeretett. Házas, de így is sok időt tölt velünk, nálunk van a zongora – zárja hatalmas mosollyal a tévés.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!