Már a városképhez tartoznak

A neves művészettörténészek Budapestre tették át székhelyüket, hogy - idősödvén - közelebb legyenek fiúkhoz és az unokájukhoz. Ám azt reméljük, hogy Székesfehérvárral sem szűnik meg a kapcsolatuk.

Nevükhöz fűződik Fehérváron az egyedülálló kortárs képzőművészeti gyűjtemény létrehozása. A múzeum munkatársaiként négy évtized alatt olyan kiállításokat hoztak létre, amelyek zarándokhellyé tették a fehérvári múzeumot, hiszen hajdanán - még a három T, azaz a tűr, tilt, támogat korszakában is - olyan alkotók kaptak itt bemutatkozási lehetőséget, akiknek műveivel aligha lehetett másutt megismerkedni.

Fél évszázad alatt számtalan barátot szereztek maguknak és a múzeumnak. Indulásuk előtt ez a sok-sok barát még összejött egy koccintásra: a fehérvári művészek visszaváró kávéházi utalványokat készítettek az elköltözőknek, hogy továbbra is ott láthassuk őket Székesfehérvár Fő utcáján, valamelyik kávéházi teraszon... Beszédek hangzottak el a vidám-szomorú búcsúztatón, hangsúlyozván, hogy ez nem búcsú, hiszen visszavárjuk, számontartjuk őket, akik már hozzátartoznak a városképhez...

Mi a költözés előtt jártunk náluk, fehérvári otthonukban, hogy tacskójuk, őfelsége negyedik Buksi társaságában felelevenítsük hosszú pályafutásuk, személyes életük fontosabb állomásait. Ők ketten az egyetemen csoporttársak voltak. Kovács Péter bevallja, vacak volt a névmemóriája - ez kapcsolatuk kezdetén vicces félreértéshez is vezetett. Pétert rokoni és baráti szálak fűzték a neves költőhöz, Pilinszky Jánoshoz. Másodévesek voltak, amikor megjelent Pilinszky kötete, Márta pedig szerette volna dedikáltatni.

Az egyetemen találkoztak, csoporttársak voltak. A diplomaosztó után, 1962. július 18-án házasodtak össze

- Akkor már udvaroltam Mártának - meséli Péter -, s elvittem Pilinszkyhez, egy budapesti presszóba. János megkérdezte: kinek dedikálhatom? Márta diktálta: Kovalovszky Márta. Mire Pilinszky meglepődve hozzám fordult: de hát te más nevet említettél nekem! Volt ugyanis Farkas Márta nevű évfolyamtársunk is, és én összekevertem a vezetékneveket.

Szerencsére ezen Márta (mármint Kovalovszky) nem sértődött meg, így aztán Kovács Péternek volt alkalma és ideje megtanulni a nevét. Ráadásul ennél nagyobb próbatétel következett: később ugyanis közösen kezdtek el művészetkritikákat írni.

- Kortárs művészetet egy-
általán nem tanultunk az egyetemen, de mi kíváncsiak voltunk a jelenkorra is. A felsőbb évfolyamokba járók révén eljutottunk Csernus Imre, Korniss Dezső, Kondor Béla, Bartha Lajos és mások műtermébe. Az alkotók szívesen fogadták a lelkes fiatalok érdeklődését. Negyedévesek lehettünk, amikor elindult a Művészet című folyóirat: megkértek bennünket, hogy írjunk kiállítási kritikákat. Megnéztük a tárlatot, beszélgettünk róla, aztán ki-ki leírta a maga gondolatait, majd az egészet mondatról mondatra összefésültük. Hát ez pokoli nehéz volt, hiszen a viták érlelték meg végül a kritikát, amit együtt írtunk alá.

Akkor talán még nem is gondolták, hogy ez igazán hosszútávra szól: a nevük egy egész életre összeforr...

Két héttel a diplomaosztás után, 1962. július 18-án összeházasodtak. Akkoriban mindenki Pesten akart állást, de Kovács Pétert ez nem vonzotta. A korábbi években ásatási segédmunkásként dolgozott Tác-Gorsiumban, Márta is követte, megismerték az ásatások vezetőjét, a fehérvári múzeum igazgatóját, a legendás Fitz Jenőt. Kiderült, nincs művészettörténész az itteni múzeumban, igaz, státus sincs. Ez még a múzeumok tanácsosítása előtt történt. A megye persze már készült arra, hogy átvegye és fejlessze a múzeumot, ezért átmenetileg az ének-zenei általános iskolában tudtak státust adni a két szakembernek: Bánki Zsuzsa római kori régésznek és Kovács Péter művészettörténésznek. Az iskolában voltak státusban, de a múzeumban dolgoztak. Kovalovszky Mártának a járási hivatalnál a seregélyesi művelődési ház vezetését ajánlották. Járt hozzá szolgálati lakás, és disznót is lehetett volna tartani. De Mártát ez nem hozta lázba. Végül a táci iskolába került, ahol magyar szakos tanárként tanított, és a gyerekeket nagyon megszerette. Egy év után szerződéssel a múzeumba kerülhetett könyvtárosnak.

Kovács Péter és Kovalovszky Márta: több mint ötven éve kerültek Fehérvárra. Márta ölében negyedik Buksi

Közben óriási hatással volt rájuk a legendás Csontváry-kiállítás a fehérvári múzeumban. Fitz Jenőnek és Petres Évának köszönhető, hogy létrejött a tárlat és Csontváry újrafelefedezése, de a Kovács- Kovalovszky házaspár számára fontos tanulságul szolgált. Akkor döbbentek rá, hogy érdemes itt olyan kiállításokat csinálni, amik nem kizárólag a városnak, hanem a szélesebb közönségnek is szólnak. Márta ötlete volt, hogy indítsanak el egy 20. századi képzőművészeti sorozatot, a századfordulótól kezdve kronologikus sorrendben mutassák be a jellemző művészeti tendenciákat, irányzatokat, alkotókat. Az előkészítésbe bevonták a téma neves szakértőit, támaszként pedig mellettük állt a Fitz házaspár is.

- Kezdetben naivul azt hittük, évi két kiállítással a hatvanas évek közepére végig is megyünk a 20. századon, amit alaposan meg akartunk ismerni. Gyorsan kiderült: ez képtelenség, hiszen egy-egy átfogó tárlat óriási szakmai munkát jelentett, fizikailag sem lehetett volna a tempót bírni. A sorozat végére a mi pályafutásunk is befejeződött.

Az összegző jellegű tárlatok mellett elkezdtek bemutatni egy-egy különleges alkotói életművet is: Gulácsy Lajosét, Farkas Istvánét, Ferenczy Noémiét és másokét. Emellett nagyszerű kortárs művészeknek is igyekeztek megmutatkozási lehetőséget adni. Budapesten akkoriban alig-alig akadt kiállítóhely, sokan nem is juthattak bemutatkozási lehetőséghez. Persze, a lektorátusban is volt segítségük, hiszen minden kiállítást zsűriztetni kellett.

Pályakezdőként elindítottak egy kissé pimasznak tűnő akciót. 1964-ben egyenként gépelve a hivatalos megkeresést, sorra küldtek a kortárs alkotóknak Tisztelt Mester! megszólítással leveleket. Ezekben az állt, hogy szeretnének egy 20. századi képzőművészeti gyűjteményt létrehozni, és kérik, hogy amennyiben az alkotónak volna egy (sőt, több) műve, amit felajánlana, küldje el a gyűjtemény számára... Ők is elcsodálkoztak, amikor a művészek sorra eleget tettek a kérésnek. Ez az akció alapozta meg a fehérvári múzeum páratlan kortárs gyűjteményét, amit aztán a vásárlások, ajándékozások révén tovább gyarapítottak.

A múzeum kiállításai nem maradtak visszhang nélkül: a szakmai sajtó elismeréssel nyilatkozott a fehérvári tárlatokról. A múzeum pedig a gyér vonatközlekedéshez igazította a megnyitókat. Jöttek is az érdeklődők... No persze, azért egyik-másik tárlat kiváltotta a hatalom rosszallását is. Így történt, hogy a teljhatalmú kultúrpolitikus, Aczél György - Korniss Dezső kiállítása láttán - Fitz Jenő irodájában üvölteni kezdett: Hogy képzelik ezt? Mire Fitz Jenő azt mondta: Nem vagyok hozzászokva, hogy az én irodámban így beszéljenek. Aczél meghökkent, és lejjebb vitte a hangját... Máskor is kifejezte a rosszallását, de soha nem volt következménye. Ha be akarta volna záratni a boltot, elég lett volna leszólni a fehérvári elvtársaknak - vélekedik Kovács Péter és Kovalovszky Márta.

A család 1966-ban kibővült: megszületett Marci. Pilinszky János meglátogatta őket, hosszan nézte a kicsit, megsimogatta a fejét, és komolyan azt mondta: ebből a gyerekből zenész lesz. A kijelentésen jót derültek, nem tulajdonítottak neki jelentőséget, de Pilinszky azt mondta: higgyék el, ő ért hozzá...

Igaza lett. Kovács Márton neves zenész, zeneszerző lett, bár időnként fejfájást okozott a szüleinek, mert kezdetben maga sem tudta, mi is lesz az élethivatása. Néptáncolt, zenélt, futballozott, ének-zene tanári, majd koreográfusi diplomát szerzett, végül a színházi életben kötött ki: ott, ahol a vizualitás éppen olyan fontos, mint a muzsika. Kovács Márton zenéje pedig egyenrangú társa a látványnak. Az indíttatásáról ő maga egyszer azt nyilatkozta: furcsa figurák jártak hozzánk... - és valóban, a művészettörténész házaspár kapcsolatait, teljes egészében meghatározta a képzőművészet világa...

A Kovács-Kovalovszky házaspár szívesen jár moziba, bár tévéjük soha nem volt, és kizárólag tacskót tartanak. A kívülállónak úgy tetszik: nem csak hivatásuk, szenvedélyük a művészettörténet.

Nyugdíjba vonultak (ezt Márta jókora iróniával említi), de nem nyugalomba. Újra és újra szóvá teszik, ha Fehérváron rossz szobor vagy a kultúrát érintő, vitatható döntés születik. Szerencsére. Mert rengeteg tapasztalatuk van, amire mi, az utánuk jövő generációk kíváncsiak vagyunk. Ezért reméljük, Pesten sem feledkeznek meg rólunk.