A Hajnali láz nem holokauszttörténet, inkább a szerelem, az élet akarásának igaz meséje

2016. január 30., 06:15 szerző: Szabó Zoltán fotós: Koppán Viktor
hozzászólás
Nem hitték el, hogy ez megtörténhet. Az eszelős tekintetű nőt pedig, aki a futballpálya tribünjén mindenkinek a fülébe súgta, hogy Auschwitzba visznek titeket, el fognak égetni, bolondnak nézték a sárga csillagos nők.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Hosszú évtizedek után törtek elő Gárdos Péter édesanyjából az egykori szörnyű történetek. Azt követően, hogy 1999-ben átadta fiának a Gárdos Miklóssal folytatott levelezésüket, megismerkedésük és szerelmük dokumentumait. A rendező aztán Hajnali láz címmel, immár világsikerű regénnyé formálta a levelekben olvasottakat, és ugyanazzal a címmel filmet is forgatott szülei elképesztő kapcsolatáról. Gárdos Péter, filmje vetítése kapcsán nemrég Fehérváron járt. Akkor beszélgettünk.

- Noha szülei pár hónappal a koncentrációs táborból való szabadulásuk után ismerkedtek meg, számomra a Hajnali láz nem holokauszttörténet. Inkább a szerelem, az élet akarásának igaz meséje. Ezt akarta megmutatni?

- Ez egy love story, nem is szerettem volna mást. Holokausztregényt nem tudnék írni, és nem is akartam próbálkozni vele. Mégpedig azért, mert a holokausztban vannak olyan személyes mozzanatok, drámák, amelyeket soha nem olvastam ki még a témával foglalkozó legjobb művekből sem. Ezeket művészi eszközökkel nem lehet ábrázolni, legfeljebb dokumentumregényben vagy -filmben. Anyám mesélte, hogy 1944-ben, amikor megjelentek a felhívások falragaszokon, és minden, 18-50 év közötti zsidő nőt összetereltek egy futballpályán, többször lett volna alkalma megszökni. Gyakorlatilag decemberig, amíg be nem vagonírozták őket, majd utána elvitték a többezres, sárga csillagos női sereget, kevesen őrizték őket. Talán 8-10 nyilas keretlegény. valahogy mégsem jutott eszébe, hogy lelépjen, és amikor megkérdeztem, miért nem, mindig az volt a válasza: nem hitte el, hogy ez megtörténhet. Ön az első, akinek ezt elmesélem, és mindez azért érdekes, mert felbukkant a focipályán egy asszony, akit egyszerűen csak őrült nőnek neveztek. Körbejárta a tribünöket, ahol a szerencsétleneket őrizték, és mindenkinek odasúgta, hogy Auschwitzba visznek titeket. Anyám és az unokatestvére, Zsuzsi megkérdezték, hogy mire tetszik gondolni, a nő pedig azt motyogta, hogy el fognak füstölni, el fognak égetni benneteket. A mamám máig emlékszik a nőre, az arcára, az eszelős tekintetére. Arra is, hogy amikor elment, egymásra nevettek a lányok, asszonyok, hogy hiszen ez egy bolond. Mert amit mondott, felfoghatatlan volt , és az is, ami utána történt. Nagyipari méretekben hatalmas embertömeget meggyilkoltak azért, mert egy másik vallás köpönyege alatt léteztek. Még csak azt sem mondom, hogy vallásosak voltak, mert anyám például nem volt ortodox, az unokatestvér családja pedig asszimilálódott, a katolikus hagyományokat követték. Nagyon sokat tudok anyám holokausztmúltjából, igaz, apáméból nem, mert erről soha nem beszélt, azzal azonban tisztában voltam, hogy ami történt, annyira el- és befogadhatatlan, hogy nem tudom megírni.

Gárdos Péter azt is elmondta, hogy már 32 országban jelent meg a regénye
Fotó: Koppán Viktor

- Megírható és filmre vihető volt viszont az elképesztő élni akarás.

- Apám 27, anyám 26 kiló volt, amikor felszabadultak, gyakorlatilag nem léteztek. Anyám elfelejtette a saját nevét, nem tudott írni. Miként lehet az, hogy akik annyi szenvedésen keresztülmentek, azok 4 hónap múlva úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna? Nem kívánnak bosszút állni, el akarnak felejteni mindent, a szerelmet, az új életet akarják mindenáron. A levelekből ez számomra kiderült, és erőteljes üzenet volt. Miután túlélők részéről még soha nem láttam ilyen mélyről jövő, pimasz, már-már „vadállati” életörömöt, élni akarást, hogy úgy éreztem, ez mindenképpen megér egy történetet.

- Nem volt megrendítő szembesülni ezekkel a levelekkel?

- Dehogynem. Gondoljon bele, én semmit nem tudtam arról, hogyan ismerkedtek össze. Apám 78 éves volt, amikor meghalt, és én már ötven éves voltam, amikor anyám a kezembe nyomta, átadta a levélköteget. Soha nem éreztek vágyat arra, hogy beavassanak engem. Tudtam, hogy Svédországban ismerkedtek meg, és meggyőződésem volt, hogy egy kórházban találkoztak, ahol megpillantották egymást a csíkos fürdőköpenyükben. Tudtam azt is, hogy koncentrációs táborból szabadultak, de azt soha nem hittem volna, hogy levelezés útján kerültek kapcsolatba, és a leveleket kivétel nélkül megőrizték. És most mondok egy meglepő dolgot: ötvenkét évig, 1946-tól 1998-ig elő sem vették őket, ott vártak egy bádogdobozban. Igen, megrendítő, nagy találkozás volt ez a szüleimmel.

- Más sorsok, történetek kapcsán is hallottam róla, hogy akik átélték, azok nem beszéltek a holokauszttól. Szégyellték, hogy megtörtént, hogy túlélték? Féltek?

- Szégyellték, én apámról pontosan tudom ezt. Szégyellték, hogy túlélték, miközben több millió sorstársuk belehalt. S volt még egy igen fontos szempont. Azt hiszem, olyan stratégiákat, eszközöket alkalmaztak a táborokban a túlélésért, amelyekre nem szívesen emlékeztek. A mamám mesélte, hogy az ő barakkjuk a konyhabarakk mellett volt, ahol miden nap kiöntötték a moslékot. A németek fenyegetőztek, hogy aki odamegy, azt szitává lövik. Két hónap után azonban olyan éhesek voltak, hogy a 150 nő megrohamozta a moslékot. Embertelen harc kezdődött, egymást karmolták, taposták, nyomták ki a másik szemét, hogy a földdel kevert krumplihéjat a szájukba vegyék Anyámnak sikerült egy darabot szerezni, és elmondta, ritkán érzett olyan boldogságot, mint amikor rágta a homokot és azt a gusztustalanságot. Az ember később nem akar ezzel szembesülni. Miután átadta a leveleket, anyámnak is öt év kellett, hogy erről beszéljen.

- Ön mikor tudta meg, hogy zsidó származású?

- Tízéves koromban. Veisz Tibi nevű osztálytársunk zsidó volt és nyúlszájú. Amikor mentünk haza az iskolából, mindig szívattuk, bántottuk. Apám látta ezt, és otthon megkérdezte, hogy miért csináljuk. Mondtam, mert zsidó és nyúlszájú. Bumm, adott egy irdatlan pofont. Miért kaptam, kérdeztem. Mert te is zsidó vagy. Feküdtem a padlón, és arra gondoltam, hogy akkor olyan vagyok mint a Veisz, és akkor engem is verhetnek. Nagy lecke volt, utána soha nem verekedtem, és irtóztam az agresszivitástól.

- A filmben két fiatal színész Schruff Emil is Piti Emőke alakítja a szüleit. Meglepően érzékenyen. Hogyan választotta ki őket?

- Tudtam, hogy a casting mindent eldönt 170 színészt néztem meg, és az volt a fő szempontom, hogy volt-e valami erős, drámai élményük. Mert az nem elég, hogy én elkezdek mesélni a holokausztról meg anyámról. Milán 30, Emőke 24 éves, de mindkettejüknek olyan megrázó dolog van a múltjában, hogy amikor elmesélték, szinte megfagyott a levegő.

- Nem bánta meg, hogy fekete-fehérben forgatott?

- Nem, így akartam. A svéd filmarchívumban majdnem 100 órányi dokumentumfilmet néztünk meg. Azokból bevágtunk 7 percet a Hajnali lázba, és fogadást merek kötni, hogy senki nem mondja meg, melyik az a 7 perc. Úgy világítottunk, mozgattam a szereplőket, használtuk a kamerát, mint régen is csinálták. mintha egy dokumentumfilm lenne 1945-46-ban, Svédországból. Egyébként a koprodukciós partner svédek a hitelesség miatt ragaszkodtak ahhoz, hogy mutassuk meg, sokan rokonszenveztek akkor ott Hitlerrel. Így került bele a jóravaló, de németbarát házaspár a filmbe.

 

Szabó Zoltán

hozzászólás

Facebook

Hozzászólások