Mindig magyar állampolgárként élt - Habsburg Mihály hazajár egykori falujába

Habsburg Lotharingiai Mihály, a József főhercegi család sarja derűs és bölcs mosollyal, ékes magyarsággal beszél. Gyermekkoráról, iskoláiról faggattuk, miután átlapozta a jubileumi évkönyvet. Az alcsútdobozi iskola 1999-ben vette fel József nádor nevét, a főúr és leszármazottai köztiszteletnek örvendtek. A legjobb tanulóknak járó József nádor-díjat 2002-ben alapította az iskola, Mihály főherceg szokta átadni az évzárón. A főhercegi cím nem létezik, a megszólítás tiszteletből, tradícióból hangzik el. Mintha azt mondanánk: elnök úr, professzor úr.

Habsburg Mihály főherceg a gyermekkori útlevelében

A kedves, közvetlen főherceg 1995-től Budapesten él feleségével, a német születésű Christinával, aki felvette a magyar állampolgárságot. Három gyermekük született, Pál fiuk pap lett. Másik fia, Eduard Magyarország szentszéki nagykövete Rómában, hat gyermeke van. Marguerita lánya négy gyermeket hozott a világra. Szívesen mesél a magát alcsútinak is tartó, hetvenöt esztendős főherceg famíliájáról, életéről.

A mostani családja a feleségével, Krisztinával, s a gyerekekkel, unokákkal

- A családunk 1947-ben menekült az alcsúti kastélyból, semmit nem vittünk magunkkal a ruháinkon és némi élelmen kívül. Nagyapánk, József Ágost és édesapánk, József Ferenc úgy készültek, hogy hamarosan visszatérünk. Nyaranta Alcsúton tartózkodtunk, télen Budapesten, s Piliscsabán is volt birtokunk. Az ékszereket, értékeket hat nagy dobozban elásattuk, persze mind kiásták a háború után, de nem hivatalosan. A nevezetes József főhercegi gyémántról kétszer is hallottunk aukciókon, utoljára húszmillió dollárért kelt el.

Nyolcan voltunk testvérek, már csak hárman élünk: Kinga nővérem Keszthelyen, Géza öcsém New Yorkban. Legidősebb nővéremmel, Margittal, akit Majsinak becéztünk, tizenhat éves koromba találkoztam először, miután elhagytuk Alcsútot. Ő még a kápolnában házasodott 1943-ban, utána Svédországban élt a férjével. Mindannyian beszéltünk magyarul, édesapánk megkövetelte az emigrációban is, egymás között is, noha írni-olvasni nem tanultunk magyarul. A magyar állampolgárságunkat nem tettük le soha, genfi útlevéllel utaztunk Európában - hontalanként emlegetik ezt az állapotot. Éltünk Portugáliában, Angliában tanultam 1955-től, kollégiumban laktam. Bottal vertek bennünket, az angol nevelés bevett szokásaként. Egyszer egy évben találkoztam a szüleimmel, nagyon nehéz volt, de kibírtam, itt érettségiztem először, majd Svájcban újra. Ott jártam főiskolára, s később Németországban telepedtünk le, már a saját családommal.

A piliscsabai vadász, Tóni bácsi keresett fel levélben, Münchenben 1980-ban. A nagypapával sokat vadásztak és beszélgettek egykor, ültek a magaslesen órákon át. Így tértem haza először, titokban, s azon év húsvétja után Alcsútra is inkognitóban érkeztem, Bárányos István egykori inasunkhoz. Kölcsönös tisztelettel beszélgettünk sokat, én tőlük hallottam a múltról, amire nem emlékezhettem koromnál fogva. A végleges hazatelepülésem óta hazajárok Alcsútdobozra, s bízom benne, még sokszor átadhatom a József nádor-díjat a jó tanulóknak.