2014.07.27. 15:00
Mintegy ezernyolcszáz (!) magyar katona nyughelyét fedeztük fel
Csákberény - Egy korábbi jegyzetünk nyomán méltó emlékhely létesülhet a település közelében, az egykori csatatéren.
Amikor Csákberény után Csákvár felé haladunk tovább, autónk köves dombok közé fut. Az úttól jobbra emelkedő meredély mögötti lapályban legalább három tömegsír bújik meg a tájban elfelejtve. Annak idején gránáttölcséreket szélesítettek és mélyítettek ki, és abba fektették a magyar katonák földi maradványait.
Mintegy ezernyolcszázat.
Döbbenetes szám. Miként lehetséges az, hogy erről eddig még a helyiek közül is csak kevesen tudtak, vagy legalábbis vettek tudomást? Minap jegyzetben írtam az ott történtekről, és a múltidézés nyomán a csákberényi Kovács Miklós felhívott telefonon, majd másnap Vécsei László polgármesterrel, a bodajki fegyvergyűjtő és szakértő Fülöp Attilával és másokkal a helyszínre indultunk. Fülöp Attila személye azért fontos, mert ő volt az, aki a tömegsírok pontos helyét meg tudta határozni. Kovács Miklós ugyanis elmondta, a második világháború idején a falut többször kitelepítették, csak nagyon kevesen maradtak a településen, a legnagyobb ágyúzást pedig ők is a pincékben elbújva töltötték. Egy idős férfi felidézte neki minap, hogy az oroszok egy híradós alakulat magukat megadó tizenegynéhány tagját kézigránátokkal ölték meg saját bunkerükben, majd rájuk robbantották azt: a holttestek még mindig ott vannak a föld alatt, nem messze a tömegsírokról. De azokról, az ott elföldelt magyar katonákról az öreg sem tudott többet.
Bal szélen Fülöp Attila, mellette Kovács Miklós és Sipos Sándor. Vécsei László csákberényi polgármester mutat előre a dombtetőn, azon a helyen, ahová az emlékművet tervezik. Valahol a háttérben, a lapályos részen terülnek el a világháborús tömegsírok (Fotó: Tihanyi Tamás)
Nézzük inkább tehát, mit írt Veress D. Csaba hadtörténész barátom a Dunántúl hadi krónikája című könyvében az 1944. március 16-án történtekről. Megindult a szovjet csapásmérő csoportosításnak, a 9. és 4. gárdahadseregnek tüzérségi előkészítése. A mintegy 3900 db löveg és aknavető egy teljes órán át ontotta tüzét ( ) A védő magyar 2. páncéloshadosztály 3. és 4. gépesített ezredeinek négy zászlóalja már a szovjet tüzérségi előkészítés alatt katasztrofális veszteségeket szenvedett. A szovjet 9. gárdahadsereg haditudósítója, G. K. Holopov százados így írt erről: Ritkán volt alkalmam háborúban ennyire porrá zúzott peremsávot látni, ahol szinte minden fedezékben több tucat halott feküdt. Érdemes megállni itt és belegondolni: 3900 löveg, halált okádó cső... A szörnyű tűzcsapásról megemlékezik Fegyvertitkok című most megjelent könyvében Sipos Sándor is, aki ugyancsak ott volt velünk a helyszínen.
Fülöp Attila kutatásai nyomán (tudomásom szerint ő volt az egyetlen, aki valaha kutatóárkot ásott a helyszínen) felidézte, a Csákberény előtt elhelyezkedő alakulatokat egy visszavont zászlóalj kivételével szinte teljes egészében megsemmisítette a gyilkos tüzérségi csapássorozat. A magyar zászlóaljak beszorultak a dolomitsziklás dombok közé, sehol sem találtak fedezéket, a katonák gyalogsági ásójukkal semmire se mentek a köves talajon. Ahogy a harci események elmúltak, a csatatéren maradt több ezer halott katonán látszott a keserves próbálkozás, ahogy igyekeztek maguknak, a lehetetlen körülmények ellenére is, valamilyen módon fedezéket ásni. Sokuk kezében pedig ott volt a fehér zsebkendő, jelezve, hogy meg akarják adni magukat.
Fülöp Attila elmondta: az oroszok azt hitték, hogy a 3. SS Totenkopf hadosztállyal állnak szemben, tőlük mindig megkülönböztetett módon tartottak és ezért aztán nem sajnálták a lőszert. A németek azonban a támadás előtt hátrahúzódtak Sörédre (anélkül, hogy erről a magyarokat értesítették volna), ráadásul a magyar páncélos alakulat tankjait is Söréden javították már akkor. A történethez még hozzátartozik, hogy később, a sörédi katlanban azt az egy, korábban visszahúzódott zászlóaljat is megsemmisítették az oroszok.
A háború után évtizedekig ezeken a dombokon a közelben állomásozó szovjet alakulatok teherautó-vezetőinek a kiképzését tartották. A föld alatt lévő holtakról pedig elfeledkeztek, csupán néhány hadtörténész és a kutató tudott róluk, és bizonyítékot is talált. Sajnos csak emberi maradványok formájában, hiszen ezek nincsenek mélyebben ötven centiméternél.
A közeli legmagasabb domb tetején állunk, lenézünk, és egyértelműen látszik, merre vannak a talaj horpadásai. Attila azt mondja, a legjobb helye egy emlékhelynek éppen az lenne, ahol állunk. Így gondolja ezt Vécsei László polgármester is, akivel megbeszéljük, nem teszünk le a méltó emlékmű létesítésének gondolatáról, annak ellenére, hogy Csákberény központjában, a régi szovjet emlékhely alatt-mellett ki tudja mennyi és milyen nemzetiségű áldozattal egy másik tömegsír is van, amelynek már megtervezték az emlékművét.
A szél cibálja a hajunkat, és szomorú gondolatainkat azon a dombon. Dolgunk van, döntjük el, mielőtt a köveken visszabotladozunk a völgyben hagyott autókhoz.
A történet folytatódik.