Hírek

2014.07.27. 15:00

Mintegy ezernyolcszáz (!) magyar katona nyughelyét fedeztük fel

Csákberény - Egy korábbi jegyzetünk nyomán méltó emlékhely létesülhet a település közelében, az egykori csatatéren.

Tihanyi Tamás

Amikor Csákberény után Csákvár felé haladunk tovább, autónk köves dombok közé fut. Az úttól jobbra emelkedő meredély mögötti lapályban legalább három tömegsír bújik meg a tájban elfelejtve. Annak idején gránáttölcséreket szélesítettek és mélyítettek ki, és abba fektették a magyar katonák földi maradványait.

Mintegy ezernyolcszázat.

Döbbenetes szám. Miként lehetséges az, hogy erről eddig még a helyiek közül is csak kevesen tudtak, vagy legalábbis vettek tudomást? Minap jegyzetben írtam az ott történtekről, és a múltidézés nyomán a csákberényi Kovács Miklós felhívott telefonon, majd másnap Vécsei László polgármesterrel, a bodajki fegyvergyűjtő és szakértő Fülöp Attilával és másokkal a helyszínre indultunk. Fülöp Attila személye azért fontos, mert ő volt az, aki a tömegsírok pontos helyét meg tudta határozni. Kovács Miklós ugyanis elmondta, a második világháború idején a falut többször kitelepítették, csak nagyon kevesen maradtak a településen, a legnagyobb ágyúzást pedig ők is a pincékben elbújva töltötték. Egy idős férfi felidézte neki minap, hogy az oroszok egy híradós alakulat magukat megadó tizenegynéhány tagját kézigránátokkal ölték meg saját bunkerükben, majd rájuk robbantották azt: a holttestek még mindig ott vannak a föld alatt, nem messze a tömegsírokról. De azokról, az ott elföldelt magyar katonákról az öreg sem tudott többet.

Bal szélen Fülöp Attila, mellette Kovács Miklós és Sipos Sándor. Vécsei László csákberényi polgármester mutat előre a dombtetőn, azon a helyen, ahová az emlékművet tervezik. Valahol a háttérben, a lapályos részen terülnek el a világháborús tömegsírok (Fotó: Tihanyi Tamás)

Nézzük inkább tehát, mit írt Veress D. Csaba hadtörténész barátom a Dunántúl hadi krónikája című könyvében az 1944. március 16-án történtekről. Megindult a szovjet csapásmérő csoportosításnak, a 9. és 4. gárdahadseregnek tüzérségi előkészítése. A mintegy 3900 db löveg és aknavető egy teljes órán át ontotta tüzét ( ) A védő magyar 2. páncéloshadosztály 3. és 4. gépesített ezredeinek négy zászlóalja már a szovjet tüzérségi előkészítés alatt katasztrofális veszteségeket szenvedett. A szovjet 9. gárdahadsereg haditudósítója, G. K. Holopov százados így írt erről: Ritkán volt alkalmam háborúban ennyire porrá zúzott peremsávot látni, ahol szinte minden fedezékben több tucat halott feküdt. Érdemes megállni itt és belegondolni: 3900 löveg, halált okádó cső... A szörnyű tűzcsapásról megemlékezik Fegyvertitkok című most megjelent könyvében Sipos Sándor is, aki ugyancsak ott volt velünk a helyszínen.

Fülöp Attila kutatásai nyomán (tudomásom szerint ő volt az egyetlen, aki valaha kutatóárkot ásott a helyszínen) felidézte, a Csákberény előtt elhelyezkedő alakulatokat egy visszavont zászlóalj kivételével szinte teljes egészében megsemmisítette a gyilkos tüzérségi csapássorozat. A magyar zászlóaljak beszorultak a dolomitsziklás dombok közé, sehol sem találtak fedezéket, a katonák gyalogsági ásójukkal semmire se mentek a köves talajon. Ahogy a harci események elmúltak, a csatatéren maradt több ezer halott katonán látszott a keserves próbálkozás, ahogy igyekeztek maguknak, a lehetetlen körülmények ellenére is, valamilyen módon fedezéket ásni. Sokuk kezében pedig ott volt a fehér zsebkendő, jelezve, hogy meg akarják adni magukat.

Fülöp Attila elmondta: az oroszok azt hitték, hogy a 3. SS Totenkopf hadosztállyal állnak szemben, tőlük mindig megkülönböztetett módon tartottak és ezért aztán nem sajnálták a lőszert. A németek azonban a támadás előtt hátrahúzódtak Sörédre (anélkül, hogy erről a magyarokat értesítették volna), ráadásul a magyar páncélos alakulat tankjait is Söréden javították már akkor. A történethez még hozzátartozik, hogy később, a sörédi katlanban azt az egy, korábban visszahúzódott zászlóaljat is megsemmisítették az oroszok.

A háború után évtizedekig ezeken a dombokon a közelben állomásozó szovjet alakulatok teherautó-vezetőinek a kiképzését tartották. A föld alatt lévő holtakról pedig elfeledkeztek, csupán néhány hadtörténész és a kutató tudott róluk, és bizonyítékot is talált. Sajnos csak emberi maradványok formájában, hiszen ezek nincsenek mélyebben ötven centiméternél.

A közeli legmagasabb domb tetején állunk, lenézünk, és egyértelműen látszik, merre vannak a talaj horpadásai. Attila azt mondja, a legjobb helye egy emlékhelynek éppen az lenne, ahol állunk. Így gondolja ezt Vécsei László polgármester is, akivel megbeszéljük, nem teszünk le a méltó emlékmű létesítésének gondolatáról, annak ellenére, hogy Csákberény központjában, a régi szovjet emlékhely alatt-mellett ki tudja mennyi és milyen nemzetiségű áldozattal egy másik tömegsír is van, amelynek már megtervezték az emlékművét.

A szél cibálja a hajunkat, és szomorú gondolatainkat azon a dombon. Dolgunk van, döntjük el, mielőtt a köveken visszabotladozunk a völgyben hagyott autókhoz.

A történet folytatódik.




Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!