Negyedszázada kapott új szívet

Második születésnapjaként emlékezik arra a napra, pedig azóta már azt az életmentő első új szívet is másikra kellett cserélni. Nézzük ezt dátumszerűen: 1992. január 19-én történt meg az első transzplantáció Budapesten, a Városmajori Ér- és Szívsebészeti Klinikán, a másodikra ugyanott kellett sort keríteni 2013. április 9-én.

Egy egyszerű megfázással kezdődött minden, hiszen egy olyan betegség tette tönkre az akkor harminc esztendős, erős fiatalember szívét, amely ma is mindennaposnak számít...

Nem élt volna sokáig, ha Bodor Elek professzor nem végzi el a sürgető és akkor még szenzációs beavatkozást. A műtőasztal mellett elhangzott jóslatokat aztán megcáfolták az évek, hiszen az alapvetően derűlátó, erős lelkű férfi - tizenkét évig aktívan sportolva is - huszonegy esztendeig hálásan kölcsönözte az életet ismeretlen donorjától. Ma már jóval kétszáz felett vannak olyanok Magyarországon, akik új, második vagy harmadik szívvel élnek, talán kis túlzással rutinműtétről is beszélhetünk, hiszen idővel rengeteget fejlődött az orvostudomány: de az ilyen műtét akkoriban még újdonságnak számított. Huszonegy év elteltével a szív elfáradt, s újabb, egy második beavatkozást kellett túlélnie Koncz Antalnak, akit elsősorban mindig a családja és a barátok segítették a bajban. Huszonöt éve ennek. Negyedszázad múlt el úgy, hogy nem csak Tóni örvend a körülményekhez képest jó egészségnek, hanem az első magyar újszíves, Schwarz Sándor is.

Huszonöt éve, hogy másodikként új szívet kapott Koncz Antal. A képen feleségével, Katival látható Fotó: A szerző

- Annak rettentően örülök, hogy sikerült megérnem azt, hogy mindkét fiamból szép férfi lett. Rengeteg élmény ért ennyi idő alatt, amit elvesztettem volna, ha akkor nem kapok új szervet. Az idő múlásával át kellett értékelni az életemet, és Katival, feleségemmel a közös életünket is. Át kellett variálni az álmaimat, és sok álmomról le kellett mondanom - mondta Koncz Antal. - Laktam falun. Mostanában arról álmodok, hogy dolgozok egy kertben. Arról is, hogy építkezem. Ma már csak annyi a célom, hogy egészségben együtt legyünk. Nem akarok én ironman lenni, kinek bizonyítsak még hatvankét évesen? - tette hozzá. Sokan az újszívesek közül lélekben nehezen dolgozták fel azt, hogy valaki más szívével élnek. Antalnak ezzel nem volt baja, mint mondta, szerencsés alkat: - Elfogadtam, hogy vannak szabályok, amelyek szerint élnem kell. Béke legyen, nyugalom és szeretet. Engem ezen túl már nem érdekel szinte semmi.

- Uszodába járok, de meg tudom győzni magamat arról, hogy ne menjek el - válaszolt arra a kérdésre, mivel telnek a napjai. - Imádok itthon lenni, legszívesebben pizsamában lennék egész nap. Korábban próbáltam a kerékpározást, de volt egy enyhe agyvérzésem szövődményként a második szívműtét után, s azt abba kellett hagynom. Időnként még megbillenek. És küzdök a súlyommal, mert szigorúan fogynom kell - fogalmazott. Mint megtudtuk, soha nem kutatott azután, hogy ki élt a két szívvel, amelyek benne dobogtak, és megmentették. Katit, Antal feleségét arról kérdeztük, miként élte meg az elmúlt 25 évet a műtét után Tóni mellett? - Az első 10-15 év nagyon szép volt, Anti rengeteget utazott, szinte úgy éltünk, mint egy normális család, anyagilag sem voltak gondjaink. Aztán amikor ismét romlani kezdett az állapota, az már nekem nagyon nehéz volt. Amikor megtudtam, hogy Antinak ismét szívre van szüksége, pánikba estem. Megijedtem és kikészültem. Rengeteget dolgoztam három műszakban, másodállást, takarítást vállaltam, aztán összeroppantam. Anyagilag is szétestünk, és akkor valami bennem elszakadt - fűzte hozzá. - Amikor jött az agyvérzés, amikor nem indult be a veséje, már mindenről lemondtam, de Anti mindig is társam maradt. Már 37 éve vagyunk együtt, és még megvan a csésze, amit az első albérlet óta őrzök. Aztán kellett egy újabb csoda, mert már közösen nem egy csodát megéltünk, és elkezdődött a lassú épülés. És ismét élünk. Az emberek nem hisznek abban, hogy vannak csodák. Pedig kellene.

SZERINTEM

Az emberi élet olyan játék, amely sokszor kényszerít arra, hogy rá kell hívni egy kártyát a huszonegyre: ha már kártyás hasonlattal élünk. Kockázat ez, vagy pusztán felelőtlenség?

Félrerúgása mindannak, amivel a Teremtő utunkra bocsátott minket annak idején? Nem hiszem, hogy bárki bizonyosan tudja a választ ezekre a kérdésekre. Kevesen vannak a barátaim között, akik több nehézséggel voltak kénytelenek szembenézni életük során, mint Koncz Antal, akit sorsa (legalább) kétszer ítélt már halálra. Amikor találkozunk, mindig többet ad nekem, mint amennyit én adhatok neki: nem túl komoly beszélgetéseink során mindig eljutunk addig, ami barátságunk lehetősége és alapja. A szeretethez: mert ez az, ami a legtöbbet jelenthet.

Mert így minden egyes nap a miénk. A tegnap, a ma és a holnap. Rajtunk múlik, miként becsüljük meg ezt az ajándékot a sorstól, vagy a Teremtőtől.