Nem járnak jó idők a hadisírgondozókra

. „A m. kir. székesfehérvári 17-dik honvéd gyalog- és népfelkelő ezredek története” című visszaemlékezést Székesfehérvár ünnepi évére, 1938-ra Sipos Gyula tábornok, a honvéd gyalogezred volt utolsó parancsnoka szerkesztette meg, a tizenhetesek visszaemlékező közreműködésével. A neveket és honvédfotókat is bőven tartalmazó kötetet az eredeti helyesírással és kötésben adta ki a Krajczáros a Nagy háború 100. évfordulójára, mondhatni, csak egyvalami változott az elmúlt évtizedek alatt mára: hogy manapság egy ilyen, 100 példányban létező kiadványt szinte lehetetlenség eladni. Ha centenárium, ha hagyományápolás – akkor is. Lehet, ennek része az is, hogy az átlagos könyvárakat meghaladó, 10 ezer forintos kötetről beszélünk. Németh István hozzáteszi, jó lenne iskolai könyvtárakba, közművelődési intézményekbe eljuttatni, de ajándékozni nem tudnak, az alapítvány kevés pénzből gazdálkodik.

Belelapozva a kötetbe, jó néhány, Fehérváron ma is ismert név ötlik az olvasó szemébe: Csitáry G. Jenő nyomdatulajdonosé például, aki 1917 januárjában vonult be, a 17-esektől a 30. ezredbe helyezték át, majd megint vissza, s őrmesterként aztán itt szolgált a háború végéig.

Németh István mutatja a Krajczáros által kiadott reprint kötetet - alig adtak el belőle Fotó: a szerző

A hadisírgondozásra amúgy sem járnak jó idők mostanában. Hiányzik az erős kormányakarat, a munkát elvégző maroknyi lelkes önkéntes nyomában pedig nem jár utánpótlás-sereg, sőt. A külhoni magyar hadisírkertek némelyike nehezen, vagy sehogysem látogatható, sok helyen nincs őrzés, s ha valaki hazafias felbuzdulásból, történelemszeretetből, vagy csak a múlt iránti tiszteletből kirándulást szervezne mondjuk az olasz Visintinibe, hát ott egy kedves idős házaspárt találna a kis emlékkápolna melletti ingatlanon, mint éppen konyharuhákat teregetnek a kápolnához húzódó szárítókötélre. Az alapítvány ugyan mindenhol igyekszik legalább minimális karbantartó munkát elvégezni, de ember és anyagiak hiányában ez lassan, nehézkesen halad. A visegrádi országokkal közös összefogásról szóló kiadványok mellett azért publikus rendezvényekkel is igyekeznek valahogy hírt adni az itt folyó munkáról. Tavaly júniusban például (önkormányzati támogatással) a Felvidékre vittek el 100 olyan festményt, amelyet neves magyar, szlovák és lengyel művészek készítettek – a katonaportrékkal, csatajelenetekkel arra is rá kívántak mutatni, minden jó szándék ellenére az utókor mégis milyen keveset tud az egyes hadmozdulatokról, az elesettek hősiességéről.

A hadisírgondozást, elesett nagyapáink-dédapáink emlékének méltó ápolását a döntéshozók is fontosnak tartották, tartják, erről az alapítvány honlapján sokuk véleménye tanúskodik. Jó lenne, ha a jó szándék mögött az igazi akarat is érvényesülne.