Olvasóink is segíthetnek az agydaganattal küzdő fehérvári Horváth Alexandrán

Madarász-Horváth Alexandra decemberben múlt 34 éves. Ez a születésnapja nagyon csöndesre sikerült, elmélkedősre és belegondolósra. Hogy mi lesz. A nyáron már egyéves Zsófi bölcsődében van. Még javában a mamája pocakjában volt, és Szandi egyre többször érzett egyre erősebb fejfájást. Ez csak a terhességgel jár, biztosan a vérnyomása rakoncátlankodik, a cukra helytelenkedik, nem lesz itt semmi baj, kismama, mondogatták neki, míg egy orvosnak fel nem tűntek a gyakori rosszullétek és be nem utalta Szandit egy MRI- vizsgálatra. És akkor már olyannyira nagy volt a baj, hogy a 25 hetes várandós kismamát tolták is azonnal a műtőbe. De a gyógyulás még váratott magára. Madarász-Horváth Alexandra a 2011-es esküvői fotóján tündöklő, szőke menyasszonyként mosolyog boldogan a vőlegényére. Személyesen találkozva pedig alig ismerek rá. Igen, sok minden megváltozott azóta. Az aktív, kutyákkal foglalkozó, sportos nőnél a sorozatos fejfájások kivizsgálása után 2015-ben Glioblastoma multiforme IV.-et állapítottak meg. Agydaganata van, megműtötték, aztán kezdődött a kemoterápia, utána a sugárkezelések. Mindezt várandósan élte végig.

Szandi és Róbert, Zsófika szobájában. Olvasóink is segíthetnek a fiatalasszony gyógyulásáért, az alábbi számlaszámon keresztül: Madarász Róbert, 10102952-24025300-01001000

– Azt mondják, ilyenkor a magzat szinte félrehúzódik a méhben és hagyja, hogy az anya szervezete harcolhasson. A kemoterápia sem tett kárt benne, a kislányunk egészségesen született szerencsére – mondja Róbert. Ő hol kifelé, hol befelé sír, míg beszélgetünk. Az aggódás miatt, meg hogy mikor megszületett a kis Zsófi, és végre hazajöhettek, alig pár nap múlva epilepsziás rohamok kezdődtek Szandinál és egy este azt hallották a telefonban: „Holnap fel kellene jönni Budapestre, sajnos elég nagy baj van...”

Hogy a nagy baj az első kemoterápiától összezsugorodott öt tumor mellett egy nagy méretű újabbat, a hatodikat jelenti. És könnyezik Robi azért is, mert mikor kitalálta titokban, a feleségének sem szólva, hogy utolsó reményként felteszi a közösségi oldalra a történetüket és a segítségkérését, elkezdtek áramlani az üzenetek, a biztatások, és az utalások is. Szandi pedig mosolyog. Megnyugodtál? – kérdezem.

– Most már nagyon – feleli. Most, hogy kicsit közelebb került a remény. Nem adjuk fel. Róbert megszorítja a kezét.

– Elképesztő, mennyien írtak. Szülők, akik a reggel 9-kor végre elért alternatív terápia után két órával vesztették el a 11 éves fiukat. Testvérek, hogy a bátyjuk, a húguk is ilyen betegségben szenved. Ismeretlenek, akiket X, vagy Y orvos kezelt és most panaszmentesek. Külföldön élő magyarok, hogy odakint milyen új módszerek léteznek. És üzenetek nyugdíjas néniktől, akik ha kétszáz forintot is tudtak utalni, szívesen tették és hozzátették: nagyon szorítanak nekünk. Volt valaki, szintén ismeretlen, aki kétszázezret tett a számlánkra. A mostanra rokkantnyugdíjas, de ellátást még nem kapó Szandit műteni nem lehet, az újabb, emelt dózisú kemoterápia nem segített, viszont találtak egy németországi, jó reményekkel kecsegtető infúziós kezelést – ami három millió forintba kerül. A családjuk eddig is segített, de tartalékaik elfogytak – Róbert ekkor a lakásuk terhére vett volna fel kölcsönt, ha hitelképesnek találtatott volna. A felesége betegsége, rohamai miatt alkalmi munkákból élő, villanyszerelő férfi ekkor döntötte el, hogy lesz, ami lesz, az ország nyilvánosságához fordul. Mert Szandinak látnia kell felnőni a lányukat.

– Mik még a terveid? – kérdem Szandit, ő elmosolyodik, a 6x7 centis kivett daganat kanyargós műtéti hegére mutat: – Ha megnő végre a hajam, megint szeretnék szőke lenni. Ahogy a régi fotókon.