Paphiány - Ez még nem a mélypont

A Székesfehérvári Egyházmegye hagyományainak megfelelően  június 24-én, Keresztelő Szent János születésének ünnepén papszentelést tartottak a székesegyházban. Ebben az évben egy papot és két diakónust szentelt fel Spányi Antal megyés püspök.

– Nem rendhagyó, hogy évente csupán egy-két ember kötelezi el magát a papság mellett az egyházmegyénkben. Amikor az 1950-es években feloszlatták a szerzetesrendeket, sokan tértek át egyházmegyei szolgálatba. Most azért vagyunk „bajban”, mert azok a papok már meghaltak, és kevés az utánpótlás – mondta el Tornyai Gábor plébános, akit szintén egyedüliként szenteltek pappá 1999-ben.

Fotó: Koppán Viktor

– A probléma gyökere, úgy vélem sokkal inkább az, hogy a hívők vannak kevesen. Manapság – a korábbi évekhez képest – jóval kevesebb fiatal jár templomba, amiből egyenesen következik, hogy a papi hivatás iránt sem érdeklődnek annyian. Emellett rajtunk is nagy a felelősség. Az, hogy hogyan élünk, prédikálunk, milyen a személyiségünk, sokat számít, hiszen a hívők és „nem templomba járók” rajtunk keresztül találkoznak ezzel az életformával, mi vagyunk a példa – és remélhetőleg a jó példa. Persze, csak azért, mert szimpatikus a templomunk papja, még nem kell nekünk is azzá válnunk. Én úgy vélem, ahhoz, hogy valaki teljesen Isten szolgálatában álljon, elengedhetetlen, hogy legyen valamiféle megszólítottsága ezzel kapcsolatban, egy olyan érzés, amit nem lehet pontosan megmagyarázni, talán leginkább a szerelemhez hasonlít – vélekedik a plébános, aki saját bevallása szerint maga is sokáig küzdött, mire elhatározta magát az érettségi után.

Mint mondja, egy kicsit a jó Isten humorának tartja azt, hogy éppen ebben az életformában találta meg önmagát.

– Mielőtt jelentkeztem volna a szemináriumba, részt vettem egy lelkigyakorlaton, ahol a jelentkezési lapra rá kellett írni, miért is jöttem. Az igazság az volt, hogy kíváncsi voltam, de mivel ez nem hangzott olyan jól, azt írtam rá, hogy azért, mert keresem a hivatásom. Pedig ekkor még meggyőződésem volt, hogy belőlem soha nem lesz pap. Aztán a negyedik napon megtalált ez a megmagyarázhatatlan érzés – meséli.

Tornyai Gábor életében, ahogy mindenkiében, aki Isten szolgálatának szenteli életét, a felismerést öt év tanulás és több év gyakorlat követe. Mint mondja, nem tud pontosan visszaemlékezni felszentelésének napjára, de arra igen, hogy nagyon meghatódott, és amikor felöltöztették a papi ruhába, először érezte úgy, hogy célba ért. Az újmise és a paplagzi is élete legszebb élményei közé tartozik. Még most is kissé megremeg a hangja, amikor arról mesél, milyen volt megáldani édesanyját és testvérét.

Fotó: Koppán Viktor

– A családom nem volt mélyen vallásos, a szüleim nem jártak vasárnaponként templomba. De nekem volt egy belső meggyőződésem, egy jó társaság és egy pap, akit tiszteltem. Ez persze még nem azt jelenti, hogy nem bizonytalankodtam el. Számtalanszor megesik. Azt szoktam mondani, hogy az Istennel való elkötelezett kapcsolat olyan, akár egy házasság: van, amikor könnyű, de van, amikor rendesen meg kell küzdeni érte. És ez nem baj.

Tornyai Gábor plébános szerint az egyházban kialakult paphiány is – ami véleménye szerint még nem érte el a mélypontot – egy olyan dolog, amin túl kell lendülni: alkalmazkodni kell az új helyzethez és kihozni belőle a legtöbbet, megtalálva a továbblépés lehetőségét.

– Át kell adni bizonyos feladatokat a közösségnek, jobban be kell vonni a híveket. És itt nem arra gondolok, hogy civilek szenteljenek, hanem arra, hogy mondjuk az egyházi rendezvények szervezésében vállaljanak szerepet, hogy legyenek ők azok, akik működtetik, összetartják, a sajátjuknak érzik a közösséget. Mert az egyház nemcsak a papokat, hanem a Krisztusban hívők közösségét jelenti – tette hozzá Tornyai Gábor.