PATEX - „Mi nem toleráltuk, hanem elfogadtuk egymást”

2016. február 29., 15:09 szerző: Sebestyén Lilla fotós: Koppán Viktor Dávid
hozzászólás
Székesfehérvár – Szia!, Emlékszel rám?, Tudod együtt dolgoztunk a varrodában., Adj egy puszit, olyan rég láttalak! – belépve a Balatoni úti hotel előterébe mindenhonnan ezeket a mondatokat hallom.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Az emberek pedig csak jönnek és jönnek, míg nem a nagyterem lassan megtelik, majd a két kicsi is. Elképesztő a tömeg és a hangulat is. Mint megtudom, közel százhetvenen érkeztek meg az egykori Felmayer család alapította cég – későbbi nevén Patex – dolgozóinak húsz éves találkozójára. A textilekkel foglalkozó Patex gyár alapjait – az egyik volt dolgozó és egyben szervező elmondása szerint – 1854-ben rakták le. Onnantól kezdve pedig folyamatosan fejlődött és bővült: kékfestő, varroda, szövöde és fonoda, kikészítő műhely. Fénykorában, a belvárostól egy kőhajításra megépülő üzem – mely helyére az Alba Plaza épült – közel ezernégyszáz embert foglalkoztatott.

– Ez akkor volt, amikor én odamentem 1964-ben. Elképesztően sokan dolgoztunk a gyárban, és ha az ember ügyes és szorgalmas volt, pályakezdőből egy idő után vezető lett. Később pedig ott kezdtek el dolgozni a gyerekei, majd az unokái. Olyan volt az egész Patex közösség, mint egy hatalmas klán. Nem kellett, a szó szoros értelmében tolerálnunk egymást, mert az ember a családját nem tolerálja, hanem elfogadja és bízik benne. Ha most visszamehetnék dolgozni, újre a Patexet választanám, annak ellenére is, hogy szomorú véget ért ott a pályafutásunk – magyarázza Varga Vilma.

A Patex 1996 december 13-án zárta be végleg kapuit, erről pedig a gyár sokak által megbecsült, utolsó igazgatója, Nagy László mesélt nekem: – Egy ideig gazdasági igazgató voltam, utána vettem át a cég vezetését 1994-ben. Akkor már látszott, hogy a piaci környezet nem nekünk kedvez, hogy nem tudjuk fel venni a versenyt, ennek ellenére mindent megpróbáltunk és az utolsó pillanatig hajtottuk a döglött lovat. Az utolsó évben már csak négyszáz embert tudott foglalkoztatni a cég, és én a mai napig elképesztően büszke vagyok az ott maradt dolgozókra mert a végéig kitartottak. Nem borús hangulatban, nem panaszkodva dolgoztak, hanem odaadással. Ők voltak a legjobban szervezett csapat, akiket csak láttam eddigi pályafutásom alatt – mondta el az egykori vezető.

Jakabné Jónás Erzsébet, Varga Vilma és Lakat Ildikó hónapok óta szervezték a húsz éves találkozót, amire végül 173-an jöttek el Fotó: Koppán Viktor

A rendezvény másik szervezője, Jakabné Jónás Erzsébet ezután egy különleges vendéget mutat be nekem, Vadász Endrét, a cég egykori felszámolóbiztosát – akit csodálatos mód – hatalmas tisztelet övez a társaságban.

- A legtöbb cég munkatársai úgy tekintenek a felszámolóbiztosokra, mintha ők maguk akarnák bezárni a céget. A Patex egykori dolgozói nem így tettek: segítőkészek voltak, és ha nem lettek volna azok, lehet, hogy sokkal hamarabb lakat kerül a gyárra. Arra azonban álmomban sem gondoltam, hogy ezentúl minden találkozóra meginvitálnak. Ez rettentően jól esik. Emlékszem, rögtön a cég bezárása után tartottak egy bulit, aztán öt évre rá még egyet és még egyet. Most itt van a húsz éves találkozó és megint összegyűltünk. A legtöbb munkahelyi csapat ekkorra már szétszéled, nem törődnek egymással, de ez a társaság más.

Szavait, az egykori személyzetis, Varga Katalin is megerősíti: – Ha az exportra nem készült el időben a termelés, teljesen természetes volt, hogy mi is lemegyünk az irodából és segítünk. Mindenki egy célért dolgozott, nem volt széthúzás. Talán utóbbiba az is segített, hogy rengeteg időt töltöttünk együtt cégen kívül is: nem volt olyan hely az országba, ahová ne mentünk volna el kirándulni. A bulik és az utak alatt pedig barátságok és szerelmek szövődtek, amik még inkább összetartották a csapatot – magyarázza Katalin.

A hotel nagytermében körülnézve erre nem is kell bizonyítékot keresni, szembetűnő, hogy most húsz év után is mennyire egyben van a társaság. A finom vacsora előtt még egy oklevelet is kiosztanak a gyár megjelent legidősebb tagjának, Molnár Károlynak – vagy, ahogy ők hívják Karcsi bácsinak – aki ez évben töltötte be 95. születésnapját. A találkozón zokogva vette át a szervezőktől az emléklapot és nem ő volt az egyetlen, akinek a meghatottságtól könny szökött a szemébe.

Sebestyén Lilla

hozzászólás

Facebook

Hozzászólások