Árkipusztán úgy tűnik, mintha megállna az idő

Két éve történt, hogy az Árkipusztán élő gyerekek karácsonyi műsort adtak a főút mellett álló kicsiny kápolnában. Volt ilyen már korábban is, a közelben, a szemközti művészmajorban lakó Korompay Péter és Szűcs Erzsébet rendszeresen felvállalta a gyerekeket ünnepekkor. A házba két éve Fehérvárról új család érkezett: Juhász Tibor és felesége, Szabó Csilla, no meg az akkor még két gyerkőc számára egyből természetes lett, hogy nem kívülállóként élik mindennapjaikat a lerobbant, elhanyagolt szükséglakásokban lakókkal szemközt. Hamar kialakult az a fajta magyarázatra sem szoruló, pusztán a felek jó szándékán múló szimbiózis, amely valahogy most is meghatározza az itteniek közötti viszonyt.

Poscher Józsi és Horváth Klaudia – ők mindketten 12 évesek és nagyon várják a karácsonyi ünnepeket, lelkesen készülnek a műsorra

Szabó Csilla, a vérbeli nyüzsgő, folyton szervező, folyton valamit alkotó, tervező, s meg is valósító fiatal nő kitűnően megtalálta a hangot a pusztaiakkal, megértette gondjaikat, ráhangolódott örömeikre. Ha lehetőség adódott, kézműveskedett a gyerekekkel, máskor meg éppen közösen kirándultak egy nagyot. Mert gyerekből van itt bőven, csak éppen abból van kevés, amely a gyermekségüket, későbbi felnőttségük biztos alapját fontos tényezőként meghatározná. Lehetőségekből.

Szabó Csilla, 3 saját gyermek mellett karolta fel az ittenieket

Érdekes kettősségben élnek az emberek itt. Modern kamionok száguldanak el házaik mellett, de a járókelő legfeljebb a földes töltésen bukdácsolhat, járdából ugyanis alig pár méter jutott. A kisváros nincs messze, oda bemenni mégis szinte logisztika kérdése: kinek, mikor, honnan van kétszázötven forintja buszjegyre? Ha lekési a buszt, bejut-e időben az óvodába a gyerekért, a rendelőbe az orvoshoz, vagy az önkormányzathoz?

Csilla nem ítél és nem magyaráz. Igen, néha elképesztőek a körülmények a szükséglakás-soron. Egy szoba plusz egy vécé, kicsi konyha, ennyi. Városi kislány sírva könyörögné magát vissza a központi fűtéses, meleg lakásba, a boltok, szórakozóhelyek, emberi kapcsolatok biztonságot adó közegébe, a kényelembe, ahol éjjel is kapható kenyér és nem hideg víz folyik a csapból.

Ők (igaz, a ház, ahol élnek, komfortosabb a többinél) nem véletlenül választották ezt a helyet. Városon hiányzott a jó levegő, a természetközelség és a valóban fontos emberi kapcsolatok. De itt, ezen a mások által világvégének nevezett helyen mindent megtaláltak, ami csak kell.

2011 karácsonyán tele volt tehát a kis árkipusztai kápolna. Ott állt a gyönyörűen feldíszített fenyő, a gyerekek már hetekkel korábban vágtak, ragasztottak, díszítettek, próbáltak. Krisztofer és Józsika bundába öltözött pásztorok voltak, Brigitta játszotta Máriát, Klaudia angyalka volt, mindenkinek jutott egy kis szerep. Csilla az interneten, ismerősöktől, ismeretlenektől kalapozott össze ajándékot a gyerekeknek, tartós élelmiszert a családjaiknak. A karácsonyi dalok betöltötték az egyszerű istenházát és a szíveket.

Tavaly csodás ajándékra vártak a Juhász-családban, kicsi Karola idén tavasszal meg is született, de így elmaradt a karácsonyi ünnepség. Maradtak a napi megélhetési küzdelmekbe szürkült hétköznapok. Fürdőszobák híján maradt a lavórban mosdás, a fűtetlen szobák, s az örökös sár a szilárd talajt nélkülöző közös udvarban. Ez az udvar kicsit jelképe is az itteni életeknek: folytonos a harc az elsüllyedéssel.

Kolompár Rudolfné Marikának elment a lánya. Nem is egyszer. S ahányszor távozott, annyiszor hagyott nála egy-egy gyereket. A két nagyobb fiú után a most 12 éves, csillagszemű Krisztofert. A nagymama Mórról kényszerült kiköltözni ide.

– Ó, pedig addig jobb volt minden: lovakat gondoztunk, meg bodzacsete volt a munkánk. Itt 17 évig villanyunk sem volt, mindent gyertya mellett csináltunk, úgy nőttek fel a gyerekek is. Most meszelni fogunk, itt mindig kell valamit újítgatni, ránk ne dőljön. Csak hát, a 27 ezer öregségi nyugdíjból előrébb jutni lehetetlenség...

Tényszerűen mondja ezt az asszony, nem szid senkit, nem kunyorál, nem hajtogatja, hogy „ugyan már, szerkesztő asszony, tessenek segíteni nekünk.” A gyerekeket sajnálja egyedül, mert jó képességű, szorgalmas mindegyik, jobban előre juthatnának az életben, ha esélyt kapnának.

Sztojka Krisztofer is 12 éves, Mórra jár iskolába, a Randótiba

A következő lakásban Bihari Alexandra öt gyönyörű gyereket nevel. Férfi itt sincs itthon, van munkája szerencsére. Egyrészt nagyon fiatal maga, Alexandra, mondom én, másrészt tudja, mit tarthat magáról a külvilág? Hogy minek szült így öt gyereket?

Nem ütközik meg a kérdésemen, gyakorta megkapja.

– Én egyszerűen mindig nagy családot akartam, bárki bármit hisz is, nem a segélyért szültem – mondja az értelmes tekintetű, választékosan beszélő fiatal nő. A szomszédjukban élő húgának egy kislánya van, többet nem is akarnak.

A lassan hatgyermekes fiatalasszony, Bihari Alexandra kisebbik fiával, Armandó Szebasztiánnal

Közben a nyomunkban jár Poscher Józsika, élénk szemű, érdeklődő 12 éves kis srác. Fehér bőrével kirí ugyan a többi közül, de itt minden gyerek barátja mindnek, bőrszínre való tekintet nélkül. Józsi a leglelkesebb az idén kilátásba helyezett, lapunk által támogatott karácsonyi ünnepséget illetően.

– Tényleg összeírhatjuk, mit szeretnénk? – firtatja.

– Tényleg.

– Csilla néni, menjünk gyorsan, kezdjünk el gyakorolni, hogy minden a legjobban menjen! Most!

Odakint másfél órája ömlik az eső. Az udvarokon száradni kitett babaruhák, tűzifa. Nincs hova menekíteni. Áznak az emberek, kutyák, ázik a kismacska a rozsdás etetőtál felett miákolva.

Közben egy maroknyi gyermek majd körbeül egy asztalt és karácsonyi verseket, dalokat gyakorol. S ha netán el is marad egy-egy verssor, vagy megszakad egy ének (de nem fog, mert olyan ügyesek ezek a kisebb-nagyobb gyerkőcök, mondja el többször is Csilla, hogy szinte fáj, amiért nem látják őket a kívülállók, a „többségi szem”), az csakis azért lesz, mert arra gondolnak, idén megint lehet nekik is igazi, áldott karácsonyuk.

Nekik is lehet karácsonyuk, ha segítünk

Lapunk gárdája idén elhatározta, karácsony előtti gyűjtőakciónk pusztai gyerekeket segít. December 17-ig tart az a gyűjtés, amelyet a Fejér Megyei Hírlap szervez idei támogatottjaink, az árkipusztai rászoruló gyermekek javára. A kizárólag e célra nyitott számlaszámra várjuk adományaikat, amelyekkel rengeteget segíthetnek az 1-12 év közötti gyermekeknek, hogy az idén legyen karácsonyuk és nekik is jusson ajándék. A befolyt összeget kizárólag a gyermekek életkörülményeinek javítására lehet felhasználni, s mi is folyamatosan nyomon követjük majd, hogyan alakult sorsuk, életük. A gyűjtőakció megkoronázásaként december 23-án kora délután közös karácsonyi ünnepséget tartunk az árkipusztai gyermekekkel. A számlaszámot pedig minden nap közölni fogjuk lapunkban.

Olvasóink felajánlásait a következő bankszámlaszámra várjuk: 10300002-10583135-49020092 Közlemény: Adomány