Szikora Jánosnak a színház is az édesgyereke

Éppen akkor beszélgettünk a színházban, amikor az épületet „megszállták" a fiatalok, általános és középiskolás diákok. A Lúdas Matyi esti bemutatójára készültek tizenegy intézmény tanulói, az előadásra a teátrum, a társulat tagjainak aktív közreműködésével készültek fel.

- Volt némi idegeskedés, érzett feszültséget a társulatban, amíg a döntés meg nem született?

- Olyan feszítetten dolgozunk itt a színházban, hogy a pályázat, az azzal kapcsolatos adminisztratív munka, a bizottsági meghallgatások tulajdonképpen az én privát „bizniszemnek" tűntek. Nem befolyásolta a napi munkát, és miután megszületett a döntés, sokan jöttek ugyan és gratuláltak, de nem volt nagy csinnadratta és ünneplés. Azt éreztem, hogy mindenkinek nagyon jólesett, ami történt, nyugalom fogott el mindenkit, annak a nyugalma, hogy folytathatjuk azt, amit csinálunk és szeretünk.

- Mit gondol, egyben maradt volna a társulat, ha nem ön marad az igazgató?

- Ez elsősorban attól függött volna, hogy ki a következő igazgató. Ezzel együtt, azt hiszem, valószínűleg nem maradtak volna együtt.

- Olyan helyzet, hangulat alakult ki az évek során, hogy már-már gyanús, ha a fenntartó és a színház korrekt, jó viszonyban vannak egymással.

- Akkor a színház vezetője biztos valakinek a sógora, komája, ha pedig se sógora, se komája, akkor valamilyen érdek csak összefűzi őket. Jelen esetben valóban van egy közös érdek, mégpedig az, hogy szeretnénk valami jót, értelmeset, érdekeset adni az embereknek. Lehet, hogy ez nehezen hihető, már-már szinte gyanús, de így igaz. Hadd mondjam el, mert végtelenül jólesett, hogy az újraválasztásomat követően a városházától a színházig tartó rövid úton sokan, számomra ismeretlen állítottak meg, mosolyogva gratuláltak, sok sikert kívánva a következő öt évhez.

- Cser-Palkovics András polgármester elmondta, hogy nem szólnak bele a szakmai-művészi munkába, csak annyiban, hogy itt egy színház van, ezért többfajta ízlést kell kiszolgálnia. Valóban így van ez?

- Ezt aláhúzom. Én itt az elmúlt öt évben sem ukázt, sem címkézett tanácsot nem kaptam a fenntartótól, sem negatív, sem pozitív értelemben. Úgy érzem, művészi szabadság van, amivel élhetünk. Ennek a szabadságnak a mi befogadó közegünk, illetve annak szellemi kapacitása a határa. Többször elmondtam, itt sem tudom megkerülni, hogy a társulatépítés mellett a közönség építése a színházvezető legfontosabb feladata, és ebben van még tennivalónk. Azért örülök a következő ciklusomnak, mert nekem meggyőződésem, hogy ebben a városban, régióban vannak még szellemi tartalékok. Azoknak az embereknek a szellemi horizontja, akik szeretik ezt a színházat, tovább bővíthető.

A régi-új színházigazgató, Szikora János megbízatása augusztus 31-től 2022. július 31-ig szól Fotó: archív

- Ebből a szempontból Budapest színházi kínálata egy bizonyos réteg számára nem jelent konkurenciát?

- Hadd legyek annyira büszke erre a színházra, hogy azt gondoljam, vagyunk olyan jók, mint bármelyik budapesti teátrum, társulatunk is felveszi a versenyt bármely fővárosi színházéval. El lehet menni Budapestre más előadásokat megnézni, de sokkal jobbat nem fognak találni, legfeljebb mást.

- Mi az, amit sikerként élt meg az elmúlt öt évben, és mi az, amire kevésbé büszke?

- Nagy és váratlan sikernek érzem, hogy a Biblia-felolvasásból hagyomány lett. Ugyancsak hagyományt teremtettünk a koronázási szertartásjátékkal. Komoly eredmény természetesen a nézőszám, a látogatottság emelkedése. Amellett, hogy a műfaji sokszínűséget hangsúlyozzuk, ezen belül nekünk, alkotó embereknek nagyon fontosak a stúdió előadások. Végtelenül örülök, hogy ezek megtalálták közönségüket, és telt házasak a darabok. És hát kevés olyan város van, ahol a színház ennyire meg tudta mozgatni a diákokat, mint a miénk. A Lúdas Matyira például négy hónapig készültek együtt a színészek és a diákok. Amivel kevésbé dicsekedhetek, az a Pelikán terem, amely mostohagyerek volt az elmúlt 5 évben. A következőkben azonban nagyon odafigyelünk rá, az ifjúság színházává akarjuk tenni.

- Ez az egyik fontos terve, emellett azonban további nagyszabású elképzelései is vannak. Mik ezek?

- Nemzetközi Molnár Ferenc fesztivált szeretnénk rendezni. Két éve, amikor a nagyváradi színházban a Liliomot rendeztem, és itt szerepelt az előadás Fehérváron, találkoztam az író unokájával, Sárközi Györggyel. Arról beszéltünk, hogy évről évre sok jó Molnár Ferenc-előadás születik itthon és a világban is, és milyen jó lenne bemutatni ezeket itt, Fehérváron, egy fesztivál keretében. Művészeti egyetemek találkozóján is gondolkodom, néhány nyári napra igazi színes pezsgést hozhatna Fehérvárra, a gyönyörű belvárosi utcákon, tereken.

- Hogyan látja, egyben van, összeérett ez a társulat? Lesz új szerződtetés?

- Igen, megvan a társulat, és nem lesz benne változás. A színészek szeretnek itt lenni, és ami az ő szempontjukból a legfontosabb, szeretnek együtt, egymással játszani. Ez a csapat attól ilyen erős, és ennek mi, rendezők haszonélvezői vagyunk. Nem tervezünk bővítést, mert nincs rá pénzünk. A jelenlegi költségvetés ezt a társulatot eltartja, ha újakat hoznék, csak a többiek rovására tehetném, ezt pedig nem szeretném. Viszont egyre nagyobb számban szerepelnek az előadásainkban a Kaposvári Egyetem színész szakos hallgatói, akik a nálunk indult osztályban töltik a gyakorlati idejüket. Ez egy kis csapat, hét fiú, hat lány, pici színház a színházban, Cserhalmi György a vezető tanáruk.

- Korai még a következő évad bemutatóiról kérdeznem?

- Még korai egy kicsit, de néhány dolgot azért már mondhatok. Biztos, hogy A Pál utcai fiúk musical változatával kezdjük az évadot. Száz éve született Szabó Magda, akinek Régimódi történet című regényét adaptáljuk színpadra. Tasnádi Péter drámaíró külön nekünk ír egy színdarabot, ősbemutató lesz, Kartonpapa a munkacíme. A szinopszis alapján nagyon szellemes történet lesz.

- Ön személy szerint hogyan élte meg az öt évet? Szereti a várost, boldog itt?

- Ismerőseim, barátaim szokták kérdezni: hogy vagy? Csak azt tudom nekik válaszolni, hogy jól vagyok, boldog embernek érzem magam, mert olyan városban, színházban dolgozom, ahol szeretnek. Ritka adottság, lehetőség. A kisfiam, Ármin egyébként ötéves, akkor született, amikor az első pályázatomat elfogadták. Úgy nő ő is, ahogyan növekszik a színház. S tulajdonképpen már ez a színház is az édesgyerekem.