Túl kell élni a történelmet

„Újpesten születtem más néven, de nem ott nőttem fel, hanem Kőbányán, mert a szüleim beadtak a menhelyre. Négy hónapos voltam, amikor nem tudni, hányadik próbálkozásra sikerült a menhelynek kiadni Bencsik János gyári munkáshoz, így lettem Bencsik Ferenc Pál.

Panaszkodni nem szeretek, általában nem szokásom, mert úgy tartom, minden ember önmaga tehet arról, ahová jutott. A nevelőszüleim csodálatosak voltak, bár tanulatlanok. A papám analfabétaként még a nevét se tudta leírni, a mamám három osztályt végzett. Mit tanultam tőlük gyerekkoromban? Csak olyat ígérjek, amit be is fogok tartani, mindig igazat beszéljek, különben becstelen, semmirevaló ember leszek. Sajnos később azt tapasztaltam, hogy az emberek nagy része szemét, és még azt se tartja be, amire netán felesküdött.

Téglagyári lakótelepen laktunk, ahol napirenden voltak a verekedések. Én ezeket nem mertem elmondani, mert féltem, hogy visszakerülök a menhelyre. Tanulásomat nehezítette, hogy csak petróleum lámpánk volt 1944-ben, és még azzal is spórolni kellett. Az iskolai időre esik az elsőáldozásom, amikor elvittek az apácák egy zárdába és felöltöztettek kölcsönruhába, amit Bocskainak hívtak. Az volt életem első nem menhelyi ruhája, így máskor mindenki tudta rólam, ki vagyok, honnan jöttem. Nagyon szegény körülmények között éltem és eszméltem az életet.

Az ostromot a téglagyár bányájában kialakított óvóhelyen vészeltük át. Mindenki tetves volt. Már akkor is sokat csavarogtam: olyan képekre emlékszem, hogy a front közepén a német katonák odébb löktek és rohantak tovább. Majd elfutott mellettem egy orosz katona is aknavető csövével a vállán. A lövöldözés kellős közepén bujkáltunk, csoda, hogy élve maradtunk. Volt, hogy minket, négy gyereket lőtt egy szovjet repülőgép, aztán láttam, amikor az oroszok kivégeznek két feltartott kezű német katonát.

Annyira nem volt mit ennem, hogy nem egyszer az utcáról szedtek fel ájultan. Kéregettem a katonáktól és csavarogtam a hullák, a roncsok és a romok között. Összeszedtük, amit csak lehetett.

A háború után is nehéz volt. Vizet, majd kovászos uborkát árultam egy kannából a kőbányai vasútállomáson, közben iskolába jártam. Aztán hordár lettem, végül papa beszervezett egy villanyszerelő kisiparoshoz. Később egy vállalatnál már a segédmunkások főnökeként önálló villanyszerelési munkákat végeztem, majd egyre több pénzem lett. Munkáskáderek számára szakérettségit szerveztek, azt letettem, majd beiratkoztam a Műegyetemre, és ott ért az ötvenhatos forradalom.

Bencsik Ferenc Pál a fényképen a kislány mögött ül barátaival, a mögötte lévő férfi disszidált, a mellette lévő már meghalt. A felvétel 1954. április 1-én készült a fővárosi Múzeumkertben, ezért bolondoznak. Nem sejthették, hogy nemsokára ugyanazon a helyen vér folyik, és őket is elsodorja a történelem.

Anyagért mentem a feleségemmel 1956. október 23-án a Bródy Sándor utcával majdnem szemben lévő üzletbe. Akkor érkezett az első felkelő csoport. Mi is beálltunk a Rádió kapujával szemben, az utca ellenkező oldalára. Nagy volt a hangzavar. A tömegből többen be akartak menni, hogy felolvassák a követeléseiket. Iszonyú kiabálás közben egyszer csak füstbomba robbant, azzal kezdődött az ávósok beavatkozása a Rádiónál. A szemünk majdnem kiégett, pánikszerűen próbáltunk kikerülni a Pollack Mihály tér felé, onnan beszorultunk a Múzeumkertbe.

Megérkezett két teherautó, ahonnan fegyvereket és lőszert osztogatott néhány kiskatona. Mindenki azt csinált, amit akart. A Puskin utcába is érkezett két teherautó, azoknak a ponyváját felgyújtották. Iszonyú lőszerropogás kezdődött. Aztán amikor megjöttek a tűzoltók, a fecskendőiket behúztuk a Múzeumkertbe, így kiégett mindkét kocsi. Mi a Múzeumkert jobb hátsó traktusában kóvályogtunk, oda hoztak egy civil sebesültet, azt láttam meg először. Nem messze, a Rádió épülete mellett akkor már állt egy T34-es tank, a tornyából kibújó tisztet állítólag lelőtték.

Ferenc Pál ma, velencei otthonában idézi fel nehéz életét (Fotók: Lovász Lilla)

Indulnunk kellett haza a kisfiam miatt. Észrevett minket egy ávós, aki a fején kötést viselt. Kapta a géppisztolyát és máris ránk lőtt egy sorozatot. A feleségemet lerántottam magammal a földre, ahol egy jó darabig meg sem mertünk moccanni, mert láttuk az ávóst, hogy még figyel. Nagyon sok évig látszottak a golyónyomok mellmagasságban a falon.

Máskor egy barátommal elvetődtünk a Köztársaság térre, ahol a pártház bejáratával szemben fejjel lefelé felakasztva, véres mellükön igazolványaikkal lógtak az ávósok. Már mind halott volt. A színház bejáratától jobbra ásták a teret, mondván, hogy a föld alól jelzések jönnek, ott emberek vannak. A Rákóczi téren pedig orosz tankok álltak félelmetesen forgó lövegtornyokkal. Néha egy-egy sorozat jött az ablakokból, ahol orvlövészek bújtak meg: az előttem botorkáló srác kapott is néhány golyót a lábszárába. A Puskin utcában a kezünkbe nyomtak egy puskát, és cigit kértek cserébe a felkelők. A Bosnyák téri remiznél kitoltunk egy villamoskocsit és félpályás útzárat csináltunk vele a Thököly úton. Aztán nagy sebességgel jött egy teherautó, minden irányba tüzeltek róla géppisztolyokból.

Volt egy pisztolyom, de szerencsére nem mindig hordtam magammal. Akkor sem volt nálam, amikor megmotozott két orosz katona: ha megtalálják, most már nem élek. A körvasútnál lakott egy barátom, hozzá jártam ki és rendszerint lőttek rám hátulról az ottani vasútállomásnál veszteglő orosz katonák. Csak úgy ropogtak a kerítéslécek és a faágak mellettem.

De túléltem minden életveszélyt, sőt, a halálból is visszatértem egyszer, amikor munka közben megvágott az áram egy daru tetején. Mégis élek, 81 évesen itt lakom Velencén. Van mire emlékeznem és soha nem panaszkodom.”

Név: Bencsik Ferenc Pál

Született: Újpest, 1933. december 27.

Iskolák: elemi Kőbányán, inasiskola, szakrettségi, középfokú technikum, ELTE Természettudományi Kar kémia-fizika szak, Műszaki Egyetem

Munka: Vasbetongyár, Telefongyár

Család: 1955-ben nősült, lánya és fia van