Székesfehérvári kalandozás a márciusi ifjak nyomában

Az eső ellenére is akadtak vállalkozó szelleműek, akik gumicsizmában, esőkabátban, vagy esernyővel felszerelkezve jöttek, és mindenképpen szerettek volna részt venni a sétán. Sőt olyan is akadt, aki a fővárosból érkezett a belvárosi túrára. A résztvevőket Kiss Erika idegenvezető köszöntötte, aki kihasználva a hely biztosította szárazságot, ott mondta el bevezető gondolatait. Még régi képeket is hozott magával, hogy könnyebben el lehessen képzelni, hogy is nézett ki Székesfehérvár belvárosa 1848-ban. Nem meglepő módon szinte úgy, mint most. – Ezt a sétát második alkalommal vezetem. Tavalyelőtt szerveztük meg először, aztán tavaly valamiért elmaradt, de idén, a forradalom és szabadságharc kerek 170. évfordulója kapcsán ismét aktuálissá vált – mondta el lapunknak Kiss Erika.

Az idegenvezetőtől azt is megtudták a résztvevők, hogy városunkban is akadnak olyan helyszínek, amelyeknél fel lehet eleveníteni egy-egy eseményt. Székesfehérváron ugyan nagy dolgok nem történtek a forradalom kapcsán. Leszámítva persze a szabadságharc egyik záró momentumát, a hat áldozatot követelő haleszi felkelést. Ennek állít emléket az 1888-ban emelt emlékmű. Ám a mostani idegenvezetés útvonala nem vitt arrafelé. Kiss Erika beszélt a 19. századi Székesfehérvár lakosságáról is. Az alig több mint húszezer itt élő, a török időket átvészelő őslakos magyarok mellett laktak itt a török pusztítást követően betelepített németek is. Ők idővel elmagyarosodtak, a nyelvet is megtanulták. Ebben nagy szerepet játszott a magyar nyelvű színjátszás, az 1818-1825 között a Pelikán teremben tartott előadások. Nem mellesleg, ezek hatására kezdték a városháza jegyzőkönyveit 1814-től magyarul vezetni. Magyarok és németek egy emberként támogatták a forradalmat, csak a rácok lógtak ki a sorból, akik üdvözölték Jellasics horvát bán betörését is.

A városnézés második állomása a Romkertben III. Béla és feleségének sírjánál volt annak kapcsán, hogy nyughelyüket 1848 decemberében tárták fel. Ennek ugyan semmi köze nem volt a forradalomhoz, de annak már igen, hogy Jellasics 1848-as őszi betörése után nagy szüksége volt erre a dicsőségre a városnak. A séta az Ady Endre utcában folytatódott, ahol Rónay Jácint, pozsonyi nagyprépost, választott szkodári püspök, bencés tanár, természettudós, író, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának szülőházánál álltak meg néhány percre a minap elhelyezett koszorúk előtt, majd a Fekete Sas Szálló következett. Az épület akkoriban bálok és a reformkori fiatalság gyülekezőhelye volt, polgári kaszinóként működött. Itt olvasták fel 1848. március 16-án a 12 pontot és a Nemzeti dalt.