Gárdonyhoz is kötődik a szabadúszók pionírja

– Évtizedek óta szabadúszóként dolgozik. Mi vezetett ehhez az életformához?

– Mondhatni, én vagyok a szabadúszók pionírja: akkor kezdtem, amikor még nem volt se divatos, se kényszerű. Amikor Kazimir Károly nyugdíjba ment a Thália Színházból, úgy éreztem, az őt követő formáció nem nekem való, és a kötetlenség mellett döntöttem, aminek azóta is élvezem az előnyeit, de megtapasztaltam a hátrányait is. Egyrészt csak olyan szerepre hívnak, ami nekem való, másrészt nem számíthatok arra, hogy egy egész szezonon keresztül egymást követik majd a lehetőségek, sőt. Lényegesen nehezebb a színház és vele együtt a színészek helyzete, mint akár csak tíz évvel ezelőtt.

– Szeptember 25-én mutatták be a Szolnoki Szigligeti Színházban A nagymama című darabot. Milyen volt a fogadtatása?

Almási Éva és Kovács István a Nagymamában, amelyet a Szolnoki Szigligeti Színházban mutattak be néhány hete, nagy sikerrel Fotó: Sámson Réka

– Elképesztő siker övezte, nagyon szerette a közönség. Azt hiszem, minden kolléga nevében mondhatom, hogy mi is nagyon jól éreztük magunkat. A főszerepet Almási Éva alakítja, én pedig Örkényi bárót játszom mellette.

– Miben láthatjuk még ebben az évadban?

– Novemberben kezdjük el próbálni a Karinthy Színházban Korcsmáros György rendezésében a Nercbanda című darabot, amelyet februárban mutatnak be. A Centrál Színházban tavaly játszottam a Mégis, kinek az élete? című drámát, amelyet idén is műsorra tűznek.

– Úgy tudom, bár Budapesten él, de Gárdonyhoz is kötődik.

– Az anyósom él Gárdonyban és gyakran járunk hozzá feleségemmel, Sajgál Erikával és Domonkos fiammal. Boldogan élnénk ott, nagyon szeretjük a hangulatát, de az elfoglaltságaink Budapesthez kötnek.

– Színházi és filmes munkák között tesz különbséget?

– Persze, hiszen teljesen más műfajt jelentenek, de egy színésznek sok területen rátermettnek kell lennie. A film egy technikai műfaj, ahol a művésznek kevesebb az önállósága, mint a színházban. Ha például egy jelenetet egy gesztussal akar befejezni, azt a színpadon megteheti, míg a mozgókép esetében hiába vették fel, a vágó dönthet úgy, hogy a gesztus fölösleges. Előbbiben van lehetőség estéről estére megismételni az alakítást, a filmen viszont utólag nem lehet változtatni, de ennek is megvan a maga varázsa. Mindkettőt nagyon szeretem, de igazán a színház számomra az első.

– Magyar hangként viszont már ritkábban találkozhatunk a nevével.

– Fontosnak tartom és mindig is nagyon szerettem szinkronizálni, de már kevesebb ilyen munkám van. Nagy ritkán, ha betévedek egy stúdióba, olyan kollégákkal találkozom, akik csak ezzel a műfajjal foglalkoznak, és ezáltal „szinkronszínésznek” nevezhetők. A „hőskorban” – ami egybeesik a magyar színjátszás nagy korszakával – művészi rangja volt az ilyen feladatoknak. De változik a világ és valószínűleg afelé haladunk, hogy előbb-utóbb egyáltalán nem is lesz rá szükség, mert az emberek érteni fogják az eredeti angol szöveget. Természetesen ez csak egy teória, de van abban ráció, hogy több európai országban nem szinkronizálják a filmeket. Nálunk viszont nagy hagyománya van, ráadásul az én időmben nem volt kötelező az idegen nyelv tanulása, mint ma.

– Említette, hogy egyre nehezebb a színházak és színészek helyzete. Mit tanácsolna egy pályakezdőnek?

– Ha valakiben benne van a hajlam, az indíttatás, akkor engedni kell, hogy az ember kipróbálja magát. Ha a fiam kijelentené, hogy színész akar lenni, akkor elmondanám neki a véleményemet a szakma szépségeiről és a buktatóiról is. Nem tiltanám neki és nem próbálnám meg lebeszélni se. Mindenkinek azt tanácsolnám, hogy meg kell próbálni és akkor ki fog derülni, hogy megvannak-e a megfelelő adottságai. Banalitás azt mondani, hogy ezen a pályán elég 30 százaléknyi rátermettség a 70 százaléknyi szerencse mellé, de van benne igazság. A mostani fiatal kollégák, akik elvégzik az egyetemet, nem kerülhetnek olyan helyzetbe, mint amilyenben én voltam a pályám elején. Akkor egymás után olyan filmek főszerepeit játszottam, amelyet a mai napig ismer a közönség. Mára viszont alig vannak hasonló lehetőségek arra, hogy az emberek megismerjék a frissen végzett főiskolásokat: nincs tévéjáték, nincs rádió, lényegesen kevesebb film készül. Ha a színházban látnak egy fiatalembert, nem feltétlenül fognak később emlékezni rá, hiszen nem nézheti meg másnap a televízióban vagy a moziban. Lehet bármilyen tehetséges valaki, ha csak az a néhány száz néző ismeri, aki aznap este éppen látja.

– Ön hogyan tekint vissza a pályája elejére?

– Nagyon szerencsésnek tartom magam. Mint egy piramis, úgy épült az egyik felkérés a másikra: az első sikerek hozták az újabb lehetőségeket. Nem elég a tehetség: helyzet kell, amit a sors – hál’ istennek – megadott nekem. A Kárpáthy Zoltán vagy az Egri csillagok tényleg meghatározták a pályámat, amelyről nagyon szép emlékeim vannak. Boldogan tekintek vissza − és előre is természetesen.