Világjáró tarisznya: Hazafelé

– Az én kicsi erdőm is ugyanilyen ilyenkor. Egyszerűen szép. Különben is szeretem az őszt. Ezek a gyönyörű színek, ezek az őszi illatok, ez a hideg pára, annyira szép tud lenni – aztán hitrelen elkomorult.

Ágotáékra gondolt, és arra, hogy cserben hagyta őket. Igazából nem is értette magát. Követ egy teknősbékát, akiről semmit sem tud, de mégis úgy érezte, bízhat benne. A béka pedig csak ment, ment, és nem szólt semmit. Emilke törte meg a csendet:

– Mondtam már, hogy Emilkének hívnak?

– Nem. Még nem mondtad – hangzott a válasz.

– De téged hogy hívnak? Igazán elárulhatnád, hiszen útitársak vagyunk.

– Hát jó – adta meg magát a teknősbéka. Hívj csak egyszerűen Tekinek.

De Emilke tovább faggatózott.

– És merre tartasz pontosan? Mert én Rigóerdőbe, tudod? Onnan indultam el, mert kalandot akartam, nagyon unatkoztam akkoriban.

– És már nem unatkozol? – állt meg, és fordult hátra a Teknős.

– Nem. Inkább már haza szeretnék jutni. De annyi gondolat van a fejemben, ami aggaszt ... – épp amikor elkezdte volna sorolni, szörnyű dolog történt: hirtelen beszakadt alattuk a föld. Olyan tehetetlenül zuhantak lefelé, mint egy darab kő.

A beomláskor rengeteg föld zúdult rájuk, emiatt pár percig moccanni sem tudtak. Emilke tért magához először. Kifúrta a fejét a földkupac alól, levegőért kapkodott, majd az volt a második gondolata, hogy hol van Teki? Nagy nehezen kitapogatta a páncélját, de nem bírta megmozdítani. Így hát elkezdte kiásni. Fárasztó munka volt, de ekkor jött rá, hogy egész ügyesen ás. Pillanatok alatt kiásta Tekit, és bekopogott a páncéljába:

– Hahó! Már kidughatod a fejed! Vegyél levegőt, hallod? – de Teki nem csinált semmit.

Emilke kétségbeesetten próbált segíteni rajta. Nem tudta, hogy a teknősök, ha megijednek, jóideig nem bújnak elő. Most is így történt. Amíg Tekivel bajlódott, megint megrázkódott a föld, de most nem fentről, hanem a földtúrás falából. Emilke megrémült. Nem tudta, mire számítson? Elbújt Teki páncélja mögé és meredten nézett. Szokták mondani, hogy kicsi a világ. És Emilke pont ezt tapasztalta meg a saját bundáján, mert egy régi ismerőst vélt felismerni a földtúrásban, mégpedig Vakond Aport, akivel Rigóerdőben barátkozott össze egy télen.

– Apor? – kérdezte tétován Emilke, miközben előbátorkodott a teknős háta mögül.

– Én vagyok az – hangzott a válasz. – De ki vagy te? Nem igazán látlak.

– Ó, szegény öreg barátom! Hát nem ismersz fel? Én vagyok az, Emilke a hörcsög. Tudod, teázgattunk nálad, és adtál nekem a kőgyűjteményedből egy szép kristálykövet.

– Hát, persze! – örvendezett a vakond. – De várj csak! Mit keresel itt? Megint lezuhantál? – nevette el magát. – Emlékszem már! Először is így találkoztunk.

– De azóta megjártam a világot. És csak egy célom van: hazajutni Rigóerdőbe.

– De hát ott vagy! – mondta Apor.

(Folytatjuk)