Fekete-fehér vonzalomban - A Tóka család orgonistái

(E rovat történetében nem gyakori a kettős portréinterjú, ahogy az sem, hogy a riporter az alanyokkal készült beszélgetést tegeződve közli. Ám a régi ismeretség és barátság – a tiszteletet természetesen nem mellőzve – ezúttal talán megenged egy újabb ritka kivételt.)

– Hogy kezdődött a zenei pályátok?

Tóka Szabolcs: – Édespám lelkész volt Borsod megyében, s nálunk otthon a családban mindig énekeltek. Kiskoromban Pest megyébe költöztünk, Albertirsára. Akkoriban ott a fiatalok 90 százaléka járt zeneiskolába, így persze mi is, engem öt és fél évesen korengedménnyel felvettek. De akkoriban csak hegedűt, meg zongorát lehetett választani, nálam egyből eldőlt, hogy nem a hegedűt választom. Pár év után közöltem édesanyámmal, hogy én orgonálni akarok. Akkor voltam hetedikes és hetente feljártam Pestre a II. kerületi zeneiskolába, mert csak ott orgonatanszak, Kárpáti József tanár úr kezdett el velem foglalkozni.

Tóka Ágoston: – Kiskoromban apu gyakran vitt magával, nyilván valahol egyértelmű volt, hogy lesz közöm a zenéhez. El is kezdtem zongorázni itt, a fehérvári zeneiskolában, aztán hat év után abbahagytam és elmentem az Arakba futni. Sakkoztam és a történelem is érdekelt.

T.Sz.:– De a fekete-fehér iránti vonzalmad szerencsére megmaradt...

T.Á.: – Apa lemezei kapcsán mégis eljöttem Korb Tamáshoz tanulni és teljesen beleszerettem a hangszerbe, úgyhogy 16 évesen eldöntöttem, hogy én is orgonista leszek. Vácra jártam zeneművészetibe, elég kemény volt, reggelente fél 7-re mentem gyakorolni, suli előtt. De így alakul ki a mesterségbeli tudás, hogy az ember elvacakol egy-egy apró részlettel, kigyakorolja. 2008-ban felvételiztem a Zeneművészetire, 2013-ban volt a mesterdiploma koncertem a Müpa-ban. Apu is ott volt.

– Együtt is koncerteztek. Ki hogy fér meg a dudástársával ebben a „csárdában"?

T.Sz.: Teljesen jól működik. Ezen a budapesti koncertünkön több szempontú volt a műsorösszeállítás. Miután ez egy gyülekezet, fontos volt a liturgia kísérése, de az is, hogy a hallgatóságnak bemutathassuk a különböző zenei korszakokat. És benne volt az improvizáció, amelyet mindketten nagyon szeretünk.

Tóka Szabolcs és Tóka Ágoston a Hermann László Zeneiskola nagytermében
Fotó: Koppán Viktor

– Egyforma a zenei ízlésetek is?

T.Á.: – Az biztos, hogy Bach mindkettőnk számára fontos. Elsősorban a lelkiség, amelyet a zenéje közvetít: a magas szintű gondolatokat is egyszerűen, befogadhatóan adja át. Bármikor játszod a Máté-passiót, vagy a János-passiót, könnyen végigkövethető a bibliai történet a zenében, s az emberek mindig megkönnyezik.

T.Sz: – Kisgyermek koromtól szeretem Liszt műveit. Mind a zongoradarabjait, mind az oratorikus műveit. A magyar zeneoktatásban is elévülhetetlen érdemei vannak. Mikor mentem Tatára, ahol a közelmúltban tanítottam, a kocsiban vagy tízszer meghallgattam egymás után a Les Preludest, egyszerűen nem tudtam magam kivonni a hatása alól.

– Volt egy nagyon jó sorozatod a világhálón, mi lett vele? Egyáltalán: hogy kerül egy orgonista a Facebookra?

T.Á.: – Igen, három évig minden nap feltettem egy videót, amelyen mindig egy orgonista játszott különböző országokból, helyszíneken, orgonákon. Meg akartam mutatni, mennyire sokoldalú a hangszer. De aztán egyre több elfoglaltságom lett, abbahagytam, pedig sokaknak tetszett (csak egy ismerősöm sokallt be és tiltotta le a videóimat) és én is rengeteget tanultam belőle.

Melyikőtök az elfoglaltabb? Apa, vagy fia?

T.Sz.: – Ez a kérdés hamarosan már hármunkra fog vonatkozni, ugyanis a harmadik Tóka, Melitta lányom jelenleg a Zeneakadémián elsőéves karvezető szakos. A családi összefonódás azon is tetten érhető, hogy Ágoston készítette fel zeneelméletből.

T.Á.: - Én általában két-három hónapra előre szoktam beírni a naptáramba a dolgokat, de most úgy néz ki az idei évem, hogy júniusig gyakorlatilag tele vagyok. Budapesten a Baptista Teológiai Akadémián óraadóként lelkészeket tanítok, a célom, hogy alapszinten bármilyen billentyűs hangszeren tudjanak játszani. Tatabányán  gyerekeket tanítok heti két napon és lesz koncertem a Reformáció évében szervezett Zenei hitvallásaink hangversenysorozatban is.

T.Sz.: – Február óta ismét dolgozom Fehérváron, a zeneiskolában: a zongora kötelező és a zongorakorrepetítor a két tanszakom. Harminchárom éve tanítok. Még mindig inspirál, pedig ennyi idő alatt az ember nagyon sokféle helyzettel találkozik. Ma a diákok könnyebben feladják, hamarabb kijelentik, hogy ha valami elsőre nem megy, úgysem fog menni soha.

T.Á.: – Én is azt tapasztalom, hogy eléggé hiányzik manapság a felelősség vállalása, a kitartás. A hangszeres tanítás ereje pedig erre kifejezetten jó. Egyébként szigorú vagyok, ha az adott hónapra elvárt darabokat a diákom nem tanulta meg, elég csúnyán nézek. De nagyon sok vidámság, nevetés is van az órákon, s ez jó.

T.Sz.: – Kápolnásnyéken is tartok órákat, vannak pici tanítványaim is. Tanulunk indulókat is , Strausst, Schubertet, és képzeljétek, a múltkor egy kisfiú olyan kigyakorolva hozta a darabot az órára, olyan kartartással, olyan ujjtechnikával játszotta! Komolyan mondom, majdnem kicsordult a könnyem.