Megkezdődtek a Beethoven-hangversenyek a kastélyparkban

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar idei Beethoven-sorozatának szombati nyitóhangversenyét rendkívül hangulatos előkoncerttel vezette be a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) tagjaiból alakult kamarakórus. Elláné Bodonyi Katalin másodkarnagy irányításával a reneszánsz kórusmuzsika remekeiből, Lassus, Gastoldi és Hassler kórusműveiből énekeltek egy színes csokorravalót a korábban érkezett zenebarátok nagy tetszésére.

Az esti hangverseny programja az egyik legtöbbet és az egyik legritkábban játszott Beethoven-kompozíciót állította egymás mellé: az V. (c-moll, Sors ) szimfóniát (op. 67) és a Krisztus az Olajfák hegyén-oratóriumot (op. 85). Utóbbi szólóit Rőser Orsolya, Nyári Zoltán és Johannes von Duisburg énekelte, a Nemzeti Énekkart és a Nemzeti Filharmonikus Zenekart Dénes István vezényelte.

A karmesterként, zongoristaként és zeneszerzőként is képzett dirigens az agyonjátszott 5. szimfónia előadásában hallhatóan kísérletet tett egyes részletek a hagyományostól eltérő újrafogalmazására: a zenekar az operai árokban szokásos ültetésével (a két hegedűszólam egymással szemben foglalt helyet) például megváltoztatta a hangzásképet, egyes belső szólamokat ezáltal is kiemelve. A dinamikus interpretáció hallgatása közben azonban egyre erősödött bennem a kétely: valóban ezek a részletek a legfontosabbak az 5. szimfóniában? Valóban kellenek ilyen külsőségek egy egyéni olvasat kialakításához? Tény, nem muszáj egy Beethoven-szimfóniát egy tempóban elvezényelni, de a Dénes által kért indokolatlan lassítások-gyorsítások (a finálé vége gyakorlatilag lejátszhatatlannak bizonyult a mesterségesen felfokozott tempóban), a dinamika tagadhatatlanul hatásos, de inkább egy olasz vígoperába illő hullámoztatása lassan, de biztosan elvesztették újdonságerejüket. A zenetörténet egyik legmélyebb értelmű mesterdarabjához pedig egyszerűen illetlennek éreztem a rendkívül látványos technikával rendelkező dirigens ismételt, a közönség felé kiforduló keep smiling -gesztusait.

A Krisztus az olajfák hegyén-oratórium keletkezése a mester életének válságos időszakához kötődik. Beethoven az 1802-es esztendőben kétségbeesetten szembesült hallása nagymértékű romlásával. A híres Heiligenstadti végrendelet -ben kifejezett letargiájából alkotómunkájába vetett hite ragadta ki: a következő esztendőben nagy léptékű művek sorát alkotta meg. Ezek egyike egyetlen oratóriuma, melyet saját bevallása szerint mindössze 14 nap alatt komponált meg s ahogy egy kiadójának írt leveléből tudjuk, maga sem tartott valami sokra. A Franz Xaver Huber szentimentális szövegére írott darab valóban kiegyenlítetlen alkotás, három szereplővel (Jézus, Szeráf és Péter), néhány jó és számos közhelyes fordulattal állítja elénk a Megváltó készülését a közelgő kereszthalálra. (Dénes István jóvoltából magyar szövegkönyvvel a kezünkben követhettük az előadást.)

A címszerepben Nyári Zoltán heroikus küzdelmet folytatott a hangi adottságait meghaladó szólammal. A csengő magas és a rekedtes, elfulladó mély regiszter közötti törést hallva arra gondoltam: még egy-két ilyen megroppantó feladat, s a szimpatikus énekművész pályája komolyan veszélybe kerül... Rőser Orsolya erőteljes szopránja már jobban győzte a nyaktörő nehézségeket, kisebb intonációs bizonytalanságok, egy-két túl éles magas hang választották csak el teljesítményét a tökéletestől. A stílust legmélyebben a német vendégművész értette: kifogástalan ízléssel, hatalmas hangerővel, ám csengés nélküli, kásás hangon énekelt. A kórus és zenekar jól állta meg helyét. A szépszámú közönség (melyet az obligát vonatfütty mellett egy gyanús zajokat eregető hőlégballon és több a koncert közben recsegve elpattanó műanyag szék próbált megzavarni) nagy tapssal fogadta az előadást.