Arany Jánosról

2017. február 25., 11:15 szerző: Bakonyi István
komment
A kettős évforduló, a Reformáció 500 és Arany János bicentenáriuma okán gyakran eltöprengek arról, hogy e két ünnep között milyen érintkezési pontokra lelhetünk. Más szóval, az istenkeresés, a keresztyénség milyen szerepet játszhatott a Toldi költőjének szellemi világában.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Vagy éppen az is kérdés, hogy vajon a XIX. század lírájában miért van kisebb szerepe e hitvilágnak, a transzcendens gondolatoknak, mint a következő században pl. Ady, Babits vagy Pilinszky életművében. Hiszen Petőfi, Vörösmarty vagy Arany szóhasználatában ha fel is tűnik Isten, ám ez a legritkábban párosul szakralitással. Természetesen Kölcsey Himnusza mindenképpen pozitív kivétel ebben a tekintetben. Hiszen ez a mű valóban nemzeti imádság.

És mi a helyzet Arany Jánosnál, a református felekezetű költőnél? Ennél a szemérmes, az önmutogatástól mentes írástudónál, akinél a szerelmes versek sorát is hiába keressük. Legjobb barátjától, Petőfitől és markánsan különböző alkata van e tények mögött. Kétségtelen kivételes pillanat életművében ebből a szempontból is a Szondi két apródja, s benne a gyönyörűséges részlettel: „Mondjad neki, Márton, ím ezt felelem: / Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi, / Jézusa kezében kész a kegyelem: / Egyenest oda fog folyamodni.” Igen, így közvetítő vagy közbenjáró nélkül, közvetlenül a Megváltóhoz.

Ebben a részletben fölsejlik a költő protestantizmusa is. A szálfatartású, meghajolni nem képes, igaz hitű emberé.  Életrajzából tudjuk, hogy szülei hívó reformátusok voltak, és az is tény, hogy tanult a Debreceni Református Kollégiumban. Mindent összevetve az az olvasó érzése, hogy számára ezek a gyökerek inkább a kultúrtörténet és az irodalmi hagyományok szempontjából voltak fontosak. Azt is tudjuk, hogy Kisújszálláson a későbbi püspök, Török Pál jóvoltából használhatta a jeles könyvtár szobáit, ahol az ifjú Arany rengeteget olvashatott.És essék szó itt egy 1948-as versről, az Él-e még az Istenről!

Ez a mű szépen beleillik abba a vonalba, amely arra a korra jellemző, ha az „istenes verseket” keressük. Akárcsak Petőfi Nemzeti dalában, itt is meghatározó a „magyarok Istene”. Kétkedő kérdései persze különböznek a költőtárs művétől, itt inkább a töprengés és az aggodalom hangján szól. És van itt biblikus elem is, Izraellel és „dús Kánaánnal”, anélkül azonban, hogy túlzottan elmélyedne. (A Kánaánnal ugye Petőfi is példálódzik másutt.) Isten mindenképpen az erős, a hatalmas.

A korhangulatnak megfelelően itt is előkerül a török és a tatár, szó esik „Árpád unokáiról”, és ez a történelmi érzékenység táplálja a befejező sorok buzdítását: „Harcra hát, magyar nép! Isten a vezéred: / Diadalmat szerez a te hulló véred / Minden ellenségen.”  A Nemzetőrdal is eszünkbe jut e sorok olvasása közben. S persze egy határozott, kálvinista költő szól itt is, ott is.

Bakonyi István

2017. február 25., 11:15 szerző: Bakonyi István

Hozzászólások

Részletes műsor



Műsorok betöltése...