Izgalmas olvasat Mozart-művekből, a Mesterbérlet-sorozatban

Értékes műsorukat a K370 F-dúr oboanégyes indította, amelyet 1781 elején Idomeneo című operájával párhuzamosan komponált Mozart, Fiedrich Ramm oboavirtuóz számára. Horváth Béla méltó utóda volt jeles elődjének: gondos frazeálással játszotta nehéz szólamát, s fölényes biztonsággal győzte a finálé virtuóz állásait. Három vonóskollégájában jó partnerre talált: közös zenélésüket menős tempók, a részletek boncolgatása helyett a nagy ívek lendületes kifeszítése, a hangzás mindenekelőtt való szépsége, felszabadult divertimento-hangulat jellemezték.

Egy apjának írott levél tanúsága szerint Mozart nem rajongott különösebben a fuvoláért, amikor azonban 1777 végén a kiváló zenekaráról híres Mannheimbe érkezett, nem utasította el a Holland Kelet-Indiai Társaság orvosa, De Jean felkérését, aki fuvolaműveket rendelt tőle. Kelletlenül bár, de munkához látott, s néhány hét alatt két versenyművet és két kvartettet adott át a zenerajongó doktornak. Vendégeink a két kvartett közül az ismertebbet választották: a három tételes K285 D-dúr fuvolanégyest hallgathattuk meg. Nagy örömmel üdvözöltem, hogy Szabó Anita egy különleges hangszerrel jelent meg a pódiumon: fafuvolán játszott, amelynek puha, mégis erőteljes hangja pompásan illeszkedett a vonósokéhoz. Érdekes volt hallanunk, hogy a helyén maradó vonóstrió tagjai az új partner erőteljes belépésére milyen érzékenyen reagáltak: a fuvolanégyesben sokkal inkább a részletek kerültek reflektorfénybe, erős akcentusok tették drámaivá az interpretációt. Feltétlenül kiemelem a második és harmadik tétel finom összekötését: fel sem ocsúdhattunk az Adagio álomvilágából, már magával is ragadott a finálé pezsgő forgataga. A zárótétel egyik epizódját szinte verbunkos ízekkel játszották: izgalmas, újszerű, meggyőző olvasat volt.

A szünet után az 1788-as, hattételes, vonóstrióra írott Esz-dúr divertimento (K563) hangzott fel, amelyet szabadkőműves barátjának, Puchbergnek szánt Mozart. Koppándi Jenő, a Filharmonikusok koncertmestere természetes magától értetődéssel vállalta magára a vezető szerepet: gyönyörű, árnyalt hangon, sziporkázó vonóvezetéssel muzsikálva ő határozta meg a tételek tempóját, karaktereit. Mohácsi Gyula és Lantos Szilvia készséggel követte jelzéseit: az eredmény igen magas színvonalú interpretáció lett, amelyet nagy tapssal fogadott a termet megtöltő, lelkes közönség.

Értékes műsorukat a K370 F-dúr oboanégyes indította, amelyet 1781 elején Idomeneo című operájával párhuzamosan komponált Mozart, Fiedrich Ramm oboavirtuóz számára. Horváth Béla méltó utóda volt jeles elődjének: gondos frazeálással játszotta nehéz szólamát, s fölényes biztonsággal győzte a finálé virtuóz állásait. Három vonóskollégájában jó partnerre talált: közös zenélésüket menős tempók, a részletek boncolgatása helyett a nagy ívek lendületes kifeszítése, a hangzás mindenekelőtt való szépsége, felszabadult divertimento-hangulat jellemezték.

Egy apjának írott levél tanúsága szerint Mozart nem rajongott különösebben a fuvoláért, amikor azonban 1777 végén a kiváló zenekaráról híres Mannheimbe érkezett, nem utasította el a Holland Kelet-Indiai Társaság orvosa, De Jean felkérését, aki fuvolaműveket rendelt tőle. Kelletlenül bár, de munkához látott, s néhány hét alatt két versenyművet és két kvartettet adott át a zenerajongó doktornak. Vendégeink a két kvartett közül az ismertebbet választották: a három tételes K285 D-dúr fuvolanégyest hallgathattuk meg. Nagy örömmel üdvözöltem, hogy Szabó Anita egy különleges hangszerrel jelent meg a pódiumon: fafuvolán játszott, amelynek puha, mégis erőteljes hangja pompásan illeszkedett a vonósokéhoz. Érdekes volt hallanunk, hogy a helyén maradó vonóstrió tagjai az új partner erőteljes belépésére milyen érzékenyen reagáltak: a fuvolanégyesben sokkal inkább a részletek kerültek reflektorfénybe, erős akcentusok tették drámaivá az interpretációt. Feltétlenül kiemelem a második és harmadik tétel finom összekötését: fel sem ocsúdhattunk az Adagio álomvilágából, már magával is ragadott a finálé pezsgő forgataga. A zárótétel egyik epizódját szinte verbunkos ízekkel játszották: izgalmas, újszerű, meggyőző olvasat volt.

A szünet után az 1788-as, hattételes, vonóstrióra írott Esz-dúr divertimento (K563) hangzott fel, amelyet szabadkőműves barátjának, Puchbergnek szánt Mozart. Koppándi Jenő, a Filharmonikusok koncertmestere természetes magától értetődéssel vállalta magára a vezető szerepet: gyönyörű, árnyalt hangon, sziporkázó vonóvezetéssel muzsikálva ő határozta meg a tételek tempóját, karaktereit. Mohácsi Gyula és Lantos Szilvia készséggel követte jelzéseit: az eredmény igen magas színvonalú interpretáció lett, amelyet nagy tapssal fogadott a termet megtöltő, lelkes közönség.

Egy apjának írott levél tanúsága szerint Mozart nem rajongott különösebben a fuvoláért, amikor azonban 1777 végén a kiváló zenekaráról híres Mannheimbe érkezett, nem utasította el a Holland Kelet-Indiai Társaság orvosa, De Jean felkérését, aki fuvolaműveket rendelt tőle. Kelletlenül bár, de munkához látott, s néhány hét alatt két versenyművet és két kvartettet adott át a zenerajongó doktornak. Vendégeink a két kvartett közül az ismertebbet választották: a három tételes K285 D-dúr fuvolanégyest hallgathattuk meg. Nagy örömmel üdvözöltem, hogy Szabó Anita egy különleges hangszerrel jelent meg a pódiumon: fafuvolán játszott, amelynek puha, mégis erőteljes hangja pompásan illeszkedett a vonósokéhoz. Érdekes volt hallanunk, hogy a helyén maradó vonóstrió tagjai az új partner erőteljes belépésére milyen érzékenyen reagáltak: a fuvolanégyesben sokkal inkább a részletek kerültek reflektorfénybe, erős akcentusok tették drámaivá az interpretációt. Feltétlenül kiemelem a második és harmadik tétel finom összekötését: fel sem ocsúdhattunk az Adagio álomvilágából, már magával is ragadott a finálé pezsgő forgataga. A zárótétel egyik epizódját szinte verbunkos ízekkel játszották: izgalmas, újszerű, meggyőző olvasat volt.

A szünet után az 1788-as, hattételes, vonóstrióra írott Esz-dúr divertimento (K563) hangzott fel, amelyet szabadkőműves barátjának, Puchbergnek szánt Mozart. Koppándi Jenő, a Filharmonikusok koncertmestere természetes magától értetődéssel vállalta magára a vezető szerepet: gyönyörű, árnyalt hangon, sziporkázó vonóvezetéssel muzsikálva ő határozta meg a tételek tempóját, karaktereit. Mohácsi Gyula és Lantos Szilvia készséggel követte jelzéseit: az eredmény igen magas színvonalú interpretáció lett, amelyet nagy tapssal fogadott a termet megtöltő, lelkes közönség.

Egy apjának írott levél tanúsága szerint Mozart nem rajongott különösebben a fuvoláért, amikor azonban 1777 végén a kiváló zenekaráról híres Mannheimbe érkezett, nem utasította el a Holland Kelet-Indiai Társaság orvosa, De Jean felkérését, aki fuvolaműveket rendelt tőle. Kelletlenül bár, de munkához látott, s néhány hét alatt két versenyművet és két kvartettet adott át a zenerajongó doktornak. Vendégeink a két kvartett közül az ismertebbet választották: a három tételes K285 D-dúr fuvolanégyest hallgathattuk meg. Nagy örömmel üdvözöltem, hogy Szabó Anita egy különleges hangszerrel jelent meg a pódiumon: fafuvolán játszott, amelynek puha, mégis erőteljes hangja pompásan illeszkedett a vonósokéhoz. Érdekes volt hallanunk, hogy a helyén maradó vonóstrió tagjai az új partner erőteljes belépésére milyen érzékenyen reagáltak: a fuvolanégyesben sokkal inkább a részletek kerültek reflektorfénybe, erős akcentusok tették drámaivá az interpretációt. Feltétlenül kiemelem a második és harmadik tétel finom összekötését: fel sem ocsúdhattunk az Adagio álomvilágából, már magával is ragadott a finálé pezsgő forgataga. A zárótétel egyik epizódját szinte verbunkos ízekkel játszották: izgalmas, újszerű, meggyőző olvasat volt.

A szünet után az 1788-as, hattételes, vonóstrióra írott Esz-dúr divertimento (K563) hangzott fel, amelyet szabadkőműves barátjának, Puchbergnek szánt Mozart. Koppándi Jenő, a Filharmonikusok koncertmestere természetes magától értetődéssel vállalta magára a vezető szerepet: gyönyörű, árnyalt hangon, sziporkázó vonóvezetéssel muzsikálva ő határozta meg a tételek tempóját, karaktereit. Mohácsi Gyula és Lantos Szilvia készséggel követte jelzéseit: az eredmény igen magas színvonalú interpretáció lett, amelyet nagy tapssal fogadott a termet megtöltő, lelkes közönség.

A szünet után az 1788-as, hattételes, vonóstrióra írott Esz-dúr divertimento (K563) hangzott fel, amelyet szabadkőműves barátjának, Puchbergnek szánt Mozart. Koppándi Jenő, a Filharmonikusok koncertmestere természetes magától értetődéssel vállalta magára a vezető szerepet: gyönyörű, árnyalt hangon, sziporkázó vonóvezetéssel muzsikálva ő határozta meg a tételek tempóját, karaktereit. Mohácsi Gyula és Lantos Szilvia készséggel követte jelzéseit: az eredmény igen magas színvonalú interpretáció lett, amelyet nagy tapssal fogadott a termet megtöltő, lelkes közönség.

A szünet után az 1788-as, hattételes, vonóstrióra írott Esz-dúr divertimento (K563) hangzott fel, amelyet szabadkőműves barátjának, Puchbergnek szánt Mozart. Koppándi Jenő, a Filharmonikusok koncertmestere természetes magától értetődéssel vállalta magára a vezető szerepet: gyönyörű, árnyalt hangon, sziporkázó vonóvezetéssel muzsikálva ő határozta meg a tételek tempóját, karaktereit. Mohácsi Gyula és Lantos Szilvia készséggel követte jelzéseit: az eredmény igen magas színvonalú interpretáció lett, amelyet nagy tapssal fogadott a termet megtöltő, lelkes közönség.