Lábában a balettirodalom - Cserta József az Operánál teljesedett ki

A székesfehérvári származású Cserta József már karrierje kezdetén is a legjobb szerepeket kapta a Magyar Állami Operaházban működő Magyar Nemzeti Balettnél. Elég ránézni a felsorolásra, mely darabokban táncolt – például Diótörő, Makrancos Kata, Mozart, Szentivánéji álom, Anyegin -, s máris kiderül, hogy a balettirodalom nagy klasszikusaiban tűnhetett föl. Ráadásul nem akárhogy, hanem magántáncosként, majd első magántáncosként. Mindez igazi rátermettséget, tehetséget, nagy munkabírást feltételez – de vajon hogyan alakult ki benne a balett iránti elköteleződés?

– Gyerekként nem voltam táncos beállítottságú, inkább a focit szerettem. A szüleim viszont beírattak balettra, mert megvolt hozzá az alkatom, a mozgásom. A belvárosba jártam órákra, még az Árpád fürdő melletti épületbe. Lassan megtetszett ez a mozgás, jól is ment, úgyhogy jelentkeztem az Állami Balett Intézetbe, ahová a második fordulóban sikerült bejutnom. Akkor jó kiugrási lehetőségnek tűnt ez a pálya, ahhoz, hogy az ember külföldre mehessen, pénzt keressen. Nyelvi akadály lényegében nem volt, akár nyugat európai színházakhoz is el lehetett szerződni, ami a ’80-as években még nem sokaknak adatott meg.

– A klasszikus balett képzés valóban olyan szigorú, ahogyan azt a kívülálló hallja?

– Ez a műfaj nagy mértékben a fegyelemről szól. Sokáig nagyon katonás volt az oktatás, mára lazult egy kicsit. Viszont nagy előnye, hogy igazi hivatástudatot ad az embernek, s pontossághoz szoktat. Én akkor kezdtem igazán megszeretni a balettot, amikor jöttek az első sikerek: ötös a félévi vizsgán, szereplés egy gálaműsorban.

Cserta József Danilo szerepében A víg özvegyben (Fotó: Jurij Kekalo)

– Elvégezted a Magyar Táncművészeti Főiskolát is, majd az Operaházhoz szerződtél, ahol a mai napig táncolsz. Nagyon egyenesnek tűnik ez a karrier – valóban ilyen volt?

– Szerencsém volt, mert amikor diplomázás után az Operába kerültem, nem kellett sorba állnom a szerepekért. Kevés volt a férfi táncos, így szinte rám zúdították az egész repertoárt. Magántáncos lettem, aztán első magántáncos, vagyis úgynevezett Etoile. Ő táncolja a főszerepeket. A magántáncos kisebb szerepeket is kaphat. Nálunk van még címzetes magántáncos és kartáncos – én mindegyik voltam, s talán az ötödik szezonban neveztek ki első magántáncossá.

– Többször szerepeltél külföldön, de nem szerződtél másik társulathoz. Végül is, miért nem?

– Jártam Németországban, Ausztriában, Japánban is, de nagyrészt az Operával. Így nem igazán volt alkalmam ismerkedni, kapcsolatokat építeni, meg nem is lett volna túl elegáns. Az az igazság, hogy nagyon jó dolgom volt a társulatnál, és hamar rám tör a honvágy, így végül nem lett semmi a gyerekkori gondolatból. Most pedig, lassan 25 éves szakmai múlttal a hátam mögött már nem is tervezek ilyet, föl sem vennének sehová. Itthon egy szezonom van vissza, jövőre megkaphatom az életjáradékot, s visszavonulok a színpadi szerepléstől. Azt nem tudom, hogy tanítással foglalkozok-e majd később, de már jó ideje dolgozom egy vállalkozásban, táncos kellékeket forgalmazunk szerte az országban.

– A korral járó változásokat hogyan dolgozod föl?

– Engem nem zavar, de valószínűleg azért, mert rengeteget táncoltam és a balettirodalom minden fontos férfi szerepét megkaptam. Azon kívül kortárs darabokban is volt lehetőségem részt venni - például a Szegedi Kortárs Balettnél - , ami egészen más technikát igényel, mint a klasszikus balett. Ahogy az ember öregszik, úgy tesz szert egyre nagyobb rutinra, és óhatatlanul is fejlődnek a művészi képességei. Az idősebb táncosok – én is – már inkább ilyen szerepeket kapnak. A pálya elején inkább a fizikális teljesítményen, képességeken van a hangsúly. Olyan 40 éves kor körül az ember elkezdi érezni, hogy nem úgy megy az az ugrás, lábemelés, nem olyan a teherbírás, mint korábban.

Cserta József időnként visszalátogat Fehérvárra (Fotó: Koppán Viktor)

– A 2000-es évben három jelentős szakmai díjat is kaptál, idén pedig a Magyar Érdemrend Lovagkereszt Polgári Tagozat kitüntetést vehetted át. Ez utóbbi a pályafutás jutalma?

–Valószínűleg. Akkor, 2000-ben valahogy előtérbe kerültem, azok a díjak inkább a fizikális teljesítményt jutalmazták. Azóta csönd volt, de nem zavart, sosem hajtottam az elismerésekre, csak táncolni akartam.

– Mit tapasztalsz, milyen ma a klasszikus balett megbecsültsége?

– A klasszikus balett a legtöbbeknek elsősorban esztétikai élményt jelent. Gyönyörű a zene, a jelmezek, a díszletek, a mozdulatok – mintha egy komoly festményt, állóképet látnának. Nagyon kevesen nézik kritikus szemmel, hozzáértően, a tartalom iránt is fogékonyan a darabokat, de ez nem baj. Sokaknak amolyan társadalmi esemény is balettre járni. Az Opera előadásain pedig sok a külföldi, mert a magyar balett eléggé elismert.