Katonatörténetek ezúttal hitelesen

Ez a könyv aligha lesz ezrek kedvtelve forgatott olvasmánya. Viszont rendkívül alapos, nagyon sok munkát magába sűrítő, különösen adatgazdag forrása lesz (remélhetőleg) sok történésznek, hely- és hadtörténetírónak.

Amikor a kötet ( Bántapusztától Dunaújvárosig , A Magyar Honvédség 167. Általános Műszaki Zászlóalj története, 1966-1991, Dunaújváros katonatörténete, 2016) csütörtök délutáni bemutatóján, a városi József Attila könyvtár rendezvénytermében az egybegyűlt szépszámú közönség előtt megkérdeztem a szerzőt, Csécs István nyugállományú alezredest, a könyvcímben említett zászlóalj tisztikarának egyik tagját, hogy mi volt a célja a hatéves kutatómunkát, több tízezer levél- és irattári oldal feldolgozását, végül is összesen három kötet megírását eredményező munkával, csak annyit válaszolt: hallotta, olvasta, amint hadtörténészek azt állítják, hogy ezek az alakulatok kutathatatlanok.

Csécs István nyugállományú alezredes (balra) és e sorok írója a csütörtöki könyvbemutatón Fotó: Zsedrovits Enikő

No, ő végigkutatta a forrásokat, kijegyzetelte, lefénymásolta, feldolgozta azokat, megírta mindkét új kiképzési rendszerű műszaki dandár történetét, a dunaújvárosi és a paksi zászlóaljak dokumentumait külön is.

Fontosnak tartotta ugyanis, hogy e katonai szervezetek több mint kétszázhúszezer (!) hivatásos és sorkatonájának fennmaradjon az emlékezete. Azt, hogy ezeknek az adatoknak, névsoroknak, dokumentumoknak a felhasználásával megírhassák majd a történészek a helyek, az emberek, a katonaság történetét.

A szerző sok vitánk ellenére makacsul állítja, hogy e katonák nélkül nem épülhetett volna fel (időre biztosan nem!) a paksi atomerőmű, a Dunai Vasmű konvertere, a kokszoló silói. Ebben Varga László, az egykori 26. ÁÉV a bemutatón jelenlévő építésvezetője is megerősítette őt.

Így ez: dokumentum!