Még a Tél is lehet tündéri - A Makrancos évszakok a Pelikán Kamaraszínházban látható

Ja, és akkor még nem is beszéltünk a nyárról, amely kellemesen meleg tud lenni, ám időnként forró, máskor meg viharos kedve támad, sőt, dühös rosszkedvében jégcseppeket képes könnyezni. Az évszakok nem találkoznak egymással, legfeljebb - főleg mostanság - időnként egymásba folynak, és fel-felveszik a másik egy-egy tulajdonságát, ami nem feltétlenül áll jól nekik.

A mesében, a képzeletben azonban - amint azt tudjuk, és felnőtt fejjel még nem felejtettük el -, minden lehetséges. Így a Makrancos évszakok című darabban is, amelyet tegnap mutattak be a Pelikán Kamaraszínházban. A történetet Lőrincz Zsuzsa színész, rendező írta, mint ahogyan ő is állította színpadra a körülbelül 45 perces előadást. S mint kiderült, bizony, lehetséges az, hogy az évszakok összetalálkozhassanak, ha másként nem megy, tündér képében. De ne szaladjunk ennyire előre! Mert keretként és visszatérő dramaturgiai fonalként Boris (Milovits Hanna), Julis (Mész Adrienn), Jancsi (Baranyi Csanád) és Gergő (Szeri Martin) bábokkal azt játsszák, hogy ők az évszakok, és bizony mindent elmondanak a másikról, ami aligha kedvelhető. Csúfolják, szidják egymást, akárcsak Magdót (Horváth Barbara), aki izgalmában dadog, és a többiek szerint mindent elront - nem is veszik be az amúgy elégé morcos hangulatú játékba.

Balról Mész Adrienn, Baranyi Csanád, Horváth Barbara, Szeri Martin és Milovits Hanna
Fotó: Molnár Artúr

A paraván aztán szétnyílik, és Magdó a mese, a képzelet világába vonul, ahol Borisból a Tavasz, Julisból az Ősz, Jancsiból a Nyár, Gergőből a Tél tündére lesz, a hozzájuk illő színekben pompázó öltözékben. A gazdag fantáziával és erős kíváncsisággal megáldott Magdó segítségével mindnyájan megmutatják magukból azt, ami őket széppé teszi, amiért lehet őket kedvelni. S persze az is kiderül, hogy mindegyiküknek szüksége van a másikra, akárcsak az embereknek is rájuk és egymásra.

A mese arra tanít, viseljük el egymást, kevésbé vonzó tulajdonságainkkal együtt, és találjuk meg azt a másikban, ami szerethető. Akárcsak a Tavaszban azt, hogy minden újra életre kel, a Nyárban azt, hogy a ragyogó időben pihenni tudunk, az Őszben a színeket, az érett gyümölcsöket, a felkészülést a Télre, amikor a védő hólepel játékra csábít. A dadogó Magdóban pedig a kedvességet és a képzeletet.

A célközönség, úgy sejtem, hogy az óvodások-kisiskolások, remélhetőleg érteni és kedvelni fogják a Makrancos évszakokat. Az őket alakító ifjú színészek mindent megtesznek ezért, ügyesek, talpraesettek és természetesek. Kedves, okos mesejáték született, amely a legifjabbak számára jelenthet színházi élményt.