Pinke Miklós alkotói korszakai - A képzőművésszel a fehérvári kiállítás kapcsán beszélgettünk

Kertkapcsolatos, hangulatos, egyéni berendezésű, szinte minden négyzetcentiméterén a művészetszeretetet közvetítő, galériás házban ülünk le Pinke Miklóssal beszélgetni. A képzőművész és családja néhány éve költözött ebbe a fehérvári lakba, szintén galériás, a fél belvárosra kilátást biztosító lakásukból.

A csodás panorámát bensőséges kertvárosi miliőre cserélték, és ezt érzékelhetően nem bánták meg. Miután beköltöztek, Pinke Miklós úgy gondolta: ő már nem is nagyon fest újabb képeket. Ez – szerencsére – nem így lett. Olyannyira nem, hogy a nemrég megnyílt gyűjteményes kiállításán egészen friss, 1-2 éve készült művek is láthatók. Meg még számos munka az elmúlt körülbelül 40 évből. Ilyenre régen volt példa, így először a korábbi alkalmakról beszélgettünk.

- A régi Barátság Házában, most Művészetek Házában 1985-ben voltak kiállítva azok az akkor újnak számító műveim, amelyek most a legrégebbiek. Dunaújvárosban 1992-ben szerepeltem hasonló tárlaton, a fehérvári múzeumban pedig 1994-ben. Abban az évben lettem 50 éves, és megbeszéltük az akkori igazgatóval, Kovács Péter művészettörténésszel, hogy ebből az alkalomból lehetne egy nagyobb szabású kiállításom. Ez végül létre is jött, igaz, elég kevés ideig tartott nyitva. Mégis örültem neki, mert a gyűjteményes tárlatokon az ember el tud vonatkoztatni a műterem kisebb méreteitől, és múzeumi körülmények között láthatja a képeit. Ilyenkor a látvány visszahat, s döntések születnek például arról, mit érdemes folytatni, az anyag melyik része vagyok igazán én.

– A megnyitón elhangzott: ajándék ez a kiállítás. Miért ?

– Ilyen idős korban sokan memoárokat, visszaemlékezéseket kezdenek írni. Számomra ez a kiállítás ugyanezt jelenti. Ajándék azért is, mert Fehérváron ez a terem a legalkalmasabb egy ilyen tárlathoz, bár nagyon sok munkám így is kimaradt. Izinger Katival (a tárlat kurátora – a szerk.) két éve készültünk erre a kiállításra, s úgy volt, hogy tavaly ősszel rendezzük meg. Abból aztán nem lett semmi, most jött el az idő, de nem bánom a csúszást.

Pinke Miklós pályáján mindennek megvolt a maga ideje. A kiállítás jól reprezentálja az őt érdeklő témákat, stílusokat 
Fotó: Koppán Viktor

- Végig tekintve a kiállításon: mi az a stílus, technika, téma, amit folytathatónak érez és mi az, amit el kell hagyni?

– A pályám során mindennek megvolt a maga ideje. Miközben csináltuk a kiállítást, azt láttam: 4-5 éve nagyon szerettem volna visszatérni a '80-as, '90-es évek világához. Azt éreztem, hogy akkor még nagyon jó állapotban voltam, teljesen szabad, friss képeket festettem. Volt elég időm, egyik festmény szinte folytatása a másiknak, és ebből egy nagyon jó, erőteljes sorozat lett. Aztán, miután bekerültem a Tóparti gimnázium művészeti képzésébe tanárként, alábbhagyott ez a lendület.

Nyugdíjasként megpróbáltam újra ahhoz a szabad időszakhoz hasonló képeket festeni, de kiderült, hogy ez nem megy. Ezért úgy alakítottam a folyamatot, a képeket, hogy valami mégis maradjon abból a lendületes, gesztusfestészetre emlékeztető stílusból. Ezt higgadt, tudatos technikával próbáltam összeegyeztetni. Amit érdemes tovább vinni, az a nyugodtabb felületekbe belerakott alakok megjelenítése. Itthon ilyeneket csinálok, és úgy érzem: a kiállítás megerősített abban: ez jó irány.

- Egyszer azt mondta: ha valamit nem fest meg szinte azonnal, az később már nem sikerül úgy, mint amikor friss élményként kerül a vászonra. Sokszor érezte ezt?

– Tanítani nagyon szerettem, de végig azt éreztem: jönnek elő a fejemből a képek, és nincs időm megfesteni őket. Ezért születtek a kisebb sorozatok, mert adott témában megcsináltam pár képet, aztán jött egy olyan időszak, amikor sok volt a dolog az iskolában. Később megint volt egy kicsit több időm, viszont akkor már nem nyúlhattam az előző témához, mert az addigra kihűlt. Nem lett volna tisztességes újra azzal foglalkozni, és úgy csinálni, mintha  nagyon átélném. Ezért is látszik az én pályám, működésem szakaszosnak. Mióta nyugdíjas vagyok – 10 éve –, azóta élek úgy, mint egy igazi festőművész. Akkor ülök le festeni, amikor rám jön, és így megvan a képek nyugodt egymásra épülése.

– Jellemezné a „Pinke-életmű" egyes korszakait?

– A '80-as években születtek az élethű, aprólékos „füves" képek. Előtte elhatároztam, hogy megtanítom magam festeni. Hiába végeztem el ugyanis az iskolákat, úgy éreztem: a technikáról még keveset tudok. Ezért kijelöltem magamnak feladatokat, hogy megtanuljak olajjal, akvarellel rendesen festeni. Kiültem például tájképeket feladatszerűen megcsinálni, és ezzel lényegében fölfedeztem az ábrázolást. Rájöttem arra is, hogy a festészet trükkök sorozata. A természet akkor ragadott meg igazán. A kezembe került egy könyv a kínai piktográfiáról. Láttam, hogy a tus valami csoda, és elkezdtem keleties, kínai felfogásban dolgozni. Ekkor születtek a fekete-fehér ecsetrajzok, festmények.

A '80-as évek második felében pedig sikerült kimennem a testvéremhez Amerikába. Lenyűgözött az a világ az itthoni kemény szocializmushoz képest, és elszabadultak bennem a dolgok. Megváltoztattam a munkám, az életem, újat akartam, aztán amikor a múzeumba kerültem dolgozni, akkor kezdődött el a már említett szabadabb korszak. Ez igazán a festészetről szólt: színes, nagyméretű, expresszív képek készültek. Majd jött a tópartis időszak a tanítással, amikor elkezdtem például a városképeket akvarellel, a belső tereket. Itt, az új házban  a kert fogott meg, a fényekkel. Ami pedig az egyebeket – például kerámiákat, papírkönyveket – illeti, ezek is nagyon bennem vannak. A tárlaton szerettem volna megmutatni azt is: nem vagyok én annyira komoly ember. Vagyis az vagyok, de van humorérzékem is.