Restitárgyak retrófílingje - Az Utasellátó fénykora letűnt, de emlékei megmaradtak

Emlékszünk a jajkék, világító pink, karácsonyfadísz-piros, meg egyéb rikító fóliákba csomagolt, utánozhatatlanul tömény csokikockákra? Hát a mindig kiszáradt sajtos rolókra, a kétdecis Róna üdítőre, a féltenyérnyi rántott húsokkal töltött utazós szendvicsekre? Emlékszünk még, milyen volt zónapörköltet, szalontüdőt, resztelt májat enni a pályaudvari restiben, üveges uborkát rágcsálva, szódás kisfröccsöt kortyolgatva, s folyton a magasba szerelt óriási órát lesve: vajon nem fogjuk lekésni a vonatunkat?Az úttörővasutazás, no meg a büfékocsik kaszinótojásos, celofános világát hozta vissza az a kamarakiállítás, amelyet sajnos már csak rövid ideig láthatunk Fehérváron. A tárlat több éve járja az országot, számos helyen fordult már meg, mindenhol felidézve az egykori utasellátás nosztalgikus időszakát.

Ilyen szépen beállított reklámképekkel népszerűsítették az Utasellátó Vállalatot a maga korában. Sikerrel, mert a nevet mindenki ismerte az országban Fotó: Molnár Artúr

A gyűjteményt a MÁV-Start Zrt. egy fiatal bevétel-ellenőrzési előadója állította össze, szisztematikus munkával, hosszú évek alatt. Illetve, a múlt idő nem helyes: Nehéz György gyűjtőmunkája ugyanis szakadatlan és folyamatos. Célja, hogy a magyar vasút teljes történelmét bemutathassa tárgyain keresztül, csak részben valósulhat meg e vándortárlatokon: több száz kultikus darabot egyszerre ugyanis nehéz megjeleníteni, ahhoz az ország vasutas művelődési házainak különtermei szűkek. György álma, hogy egyszer egyben állíthassa ki a páratlan kollekciót, melyet most csak kis panellakásában tud tárolni. A mostani tárlat anyaga is csak szűk keresztmetszet.– Az Utasellátó 2008-ban volt 60 éves, akkor rendezett a cég egy időszaki kiállítást. Ez adta az ötletet, hiszen tudtam, hogy az időszaki kiállítás után az anyag máshol többé nem lesz látható, mert senki sem foglalkozik vele. Így jött létre az országjáró összeállítás – mesélte a kezdetekről György.

Nehéz György gyűjteménygazda éppen az egyik utasellátós, a vonatok étkezőkocsijaiban és a pályaudvari vendéglőkben is használt étkészlet egy darabját mutatja Szutyányi Klára egykori dolgozónak Fotó: Molnár Artúr

Nehéz György szeretné korhűen bemutatni az utókornak a magyar vasút múltját és jelenét, ezért gyűjtött össze közel ezer idevágó relikviát, köztük az Utasellátó Vállalat történetéből megmaradt tárgyi emlékeket, az étlapoktól a bordó színre hangolt, egységes étkészleteken át a csomagolt ételekig.

Kiváló utasellátásért törzsgárdajelvény, vagy más „plecsni” járt

– Anyai ági nagymamám édesapja volt vasutas a XX század elején, 1883-ban született, én pedig száz évvel később... Voltam gyerekvasutas, most is vasútközelben dolgozom és mindig azt vallottam, ha az ember gyűjt valamit, azt mutassa is meg másoknak. Sok tárgyat kapok, sokat aukciókon veszek, néha külföldről is, hogy az a tárgy ismét hazakerülhessen.Gyuriról nyugodtan elmondhatnánk, hogy vérbeli, sőt megszállott gyűjtő, amolyan csodabogár, aki a fizetéséből bővíti az anyagot. De lankadatlan elhivatottsága nélkül mára nem duzzadt volna ilyen mindenre kiterjedőre a gyűjteménye.

Jubileumi emléktárgyak az egykor kultikus cég életéből

A múlt század második felében gyakorlatilag nyugdíjig tartó életformát jelentő utasellátózásból egész felszolgáló- és szakács korosztályok nőttek ki, amelyek a szakma mestereit adták az ifjaknak.

A korai kék porcelánkészlet ma már igazi ritkaság, az aprócska vagonok pedig elengedhetetlenek egy vasúttörténeti kiállítás anyagából...

Mödlágl Endréné, Teri, avagy ahogy az Utasellátó székesfehérvári berkeiben mindenki ismeri: Pici közel 30 évet töltött el itt személyzetisként, Lenti Gáborné, Etelka (akit érdekes módon szintén máshogy – Móninak – hívtak három évtizeden át az Utasellátónál) pénztárosból végül igazgatóhelyettes minőségben ment nyugdíjba a cégtől.

– Mi is rendszeresen a restiben ebédeltünk, nagyon finom fasírozottat tudtak például csinálni, végül nagy nehezen kiderítettem azt is, hogy főtt hús volt benne – emlékezett vissza. – De isteni volt a lángos és nagyon kedves a személyzet. Sokan ott tanulták meg a szakmát és szívták magukba az utasellátós mentalitást, amely olyan meghatározó volt. Ugyanúgy tökéletesen kellett kiszolgálni a soha többé nem látott átutazót, mint a vasárnaponként a városból ebédelni érkező családokat. Mi is egy nagy család voltunk. Ennek a világnak már vége, de jó emlékezni rá.