Szégyelltem, hogy falusi vagyok

Határozottság, brutális őszinteség, és az igazság keresése utáni mérhetetlen vágy - talán ezekkel a szavakkal lehetne leginkább összefoglalni, milyen érzések vezérlik Zsuffa Tündét, az írónőt, akinek könyve egy olyan világot nyit meg előttünk, amelyről az idősebb generáció még évek, évtizedekkel később is csak sutyorogva mert beszélni.

Arról a korszakról mesél megrázó szókimondással, amelyről a mai napig húsbavágó viták folynak a történészek és laikusok körében is: az 1944 és 56 között lejátszódó eseményekről. Mindezt pedig nem egy száraz, rágós kötetbe csomagolva, hanem egy szerelmi történeten keresztül tárja az olvasók elé.

Zsuffa Tünde, második könyvének bemutatóján többek között főhősnőjéről, Antóniáról is beszélt Fotós: Farkas A.

Az Angyal a földi pokolban című könyv, azonban nem az első regénye a pusztaszabolcsi születésű írónőnek, és nagy valószínűséggel nem is az utolsó, de erről majd később.

Zsuffa Tünde jelenleg Bécsben él fiával, és a magyar nagykövetségen dolgozik mily meglepő elsősorban beszédíróként, de a hivatását tekintve Tünde története 2012-ig nem volt ennyire egyértelmű.

- Azt, hogy Pusztaszabolcson nőttem fel, és ott is érettségiztem, sokáig szégyelltem. A fővárosban töltött egyetemi éveim alatt is csak szemlesütve vallottam be ezt. Később, a szülőfalumtól távol jöttem csak rá, mit jelent számomra az otthonom. Bécsben, az egyetemen dél-amerikai barátaim voltak, akik évente csak egyszer mehettek haza. Szavaik által, egyszerűen felértékelődött bennem is az otthon fogalma. Megértettem, semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki a dzsungelben vagy egy falucskában nő fel. Sőt! Az igazi értékek sokszor csak egy karnyújtásnyira vannak tőlünk. A lényeg, hogy legyenek gyökereim és emberek, akik haza várnak, az utcán rám köszönnek és megismernek. Most már büszkén hirdetem mindenhol, honnan is indutam, és folyton visszavágyom oda, ahonnan kamaszként szabadulni akartam - magyarázza Tündi.

A motivációt, amely végül is egy nagyobb lélegzetvételű könyv megírására sarkalta különös módon édesapja halála adta meg.

- Az írás általi önkifejezés végig kísérte az életemet, naplót vezettem, tizenhárom oldalas leveleket írtam a családtagoknak, de központi szerepet sosem töltött be a mindennapjaimban. Aztán apám a halálos ágyán azt mondta: meg kell mutatnom a tehetségemet. Furcsán hangzik, de a halála felszabadított bizonyos értelemben. Azt vettem észre, hogy róla írok... Apám nem volt egy könnyű ember: néha rajongtunk érte, olykor menekültünk előle. A Paprika rummal könyvem címe remekül lefesti természetének sava-borsát. Szilárd elhatározásokkal küzdött a kommunizmus ellen, az elvek embere volt mesél a szerző, aki első könyvét, bár édesapja emlékére írta, a kort sem tudta szem elől téveszteni, amelyben apja élt.

- Amikor elkészültem a kézirattal odaadtam az édesanyámnak, olvassa el. Ő rengeteg mindent kihuzatott velem. Nem az apám, hanem a korkép miatt. Elképesztően méltatlannak éreztem, hogy nem írhatom le a tabukat, a kor igazságát - vallja be Tünde.

Ebből kiindulva született meg Balázsovich Antónia, Horthy Miklós egyik testőrparancsnokának lánya és a Lucca Engel osztrák orvos története, és bár a szereplők kitalált személyek, a történelmi háttér nem is lehetne valódibb.

Az írónő ugyanis a legapróbb részletekig utánanézett mindennek. Kutatása végére fejből tudta, milyen volt az időjárás a Ferenc József híd felrobbantásának napján, vagy milyen hosszan kígyózott a sor a háború idején, ha kenyeret árultak. Ahol pedig tévedett, ott Szabó Csaba történész mutatott rá a pontatlanságokra.

- Ez a könyv úgy érzem méltó emléket állít a 20. század áldozatainak. Az egyszerű nővérnek, akinek választania kellett haza és szerelem között, az egyedül maradt árvának, az idős asszonynak, aki egy életen át cipelte a terhet, hogy az orosz katonák megerőszakolták, vagy azt, akit arra kényszerítettek, hogy besúgóként elárulja legkedvesebb barátját sorolja Tünde, és azt is hozzáteszi: a könyvet szándékában áll tovább folytatni Antónia történetével, egészen napjainkig. Arról, hogy ez hány kötetet jelent még nem tudja, de azt igen, hogy befejezi. Mert, amit eltitkolnak - fogalmaz - azt neki zsigeri kényszere elárulni.