2014.07.28. 19:40
Tartalmas programot hallhatott a nézőteret megtöltő hallgatóság
Martonvásár - Nagysikerű hangversennyel folytatódott a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Beethoven sorozata.
Ezúttal is rövid matinékoncert vezette fel a Beethoven-sorozat második estjét a martonvásári Brunszvik-kastély parkjában. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagjaiból alakult alkalmi trió, valamint a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) kamarakórusa Bencsik Pál másodkarnagy vezetésével hangulatos, a bécsi klasszika kamarazenéjéből és a reneszánsz kórusmuzsikájából összeállított műsorral örvendeztette meg a népes hallgatóságot. A lelkes publikum néhány férfitagja a produkció tevékeny közreműködőjévé is előlépett, gálánsan tartva és lapozva a hölgyekből álló hangszeres trió a heves szélrohamok által veszélyeztetett kottáit.
Kocsis Zoltán hallhatóan nagy súlyt fektetett a Pastorale-szimfónia lírai atmoszférájának érzékeltetésére, hangfestő elemeinek sohasem tolakodó, de pontos visszaadására. Fotó: Koppán Viktor
A „nagy" hangverseny tartalmas programjában az Egmont-nyitányt (op. 84) a 6. F-dúr „Pastorale" szimfónia (op. 68) követte, majd a Karfantázia (op, 80) csendítette ki az estet. Utóbbi zongoraszólamát Jandó Jenő, énekszólóit a Nemzeti Énekkar tagjai tolmácsolták, a est dirigense Kocsis Zoltán főzeneigazgató volt.
Az 1809–10-ben keletkezett, Goethe drámájához komponált Egmont-kísérőzene nyitánya évtizedek óta a magyar identitás része – a heroikus hangvételű darab mindannyiunk tudatában elválaszthatatlan 1956 emlékétől. Kocsis Zoltán olvasatában a nyitószám elsősorban ritmusának ellenállhatatlan sodrásával, kőkemény, kérlelhetetlen akcentusaival, masszív, tömbszerű építkezésével hatott, folyamatos emelkedésként a kezdet markáns akkordjaitól a záró ütemek diadalmas száguldásáig.
Kocsis Zoltán főzeneigazgató. Fotó: Koppán Viktor
A 19. század programzenei törekvéseinek egyik forrásaként számon tartott 6. szimfónia a nyitány után a teljes és megragadó karakterváltás élményében részesített minket. Kocsis hallhatóan nagy súlyt fektetett a mű lírai atmoszférájának érzékeltetésére, hangfestő elemeinek sohasem tolakodó, de pontos visszaadására. A hatalmas kompozíció oldott, elbeszélő, az időtlenül modern részletszépségek mellett figyelmesen végigsétáló interpretációját joggal fogadta az elmélyülten figyelő közönség kitörő vastapsa.
Átgondolt műsorszerkesztésre utalt a zárószám megválasztása: a szimfóniát és a Karfantáziát bemutatójuk időpontja közvetlenül is összeköti, premierjükre Beethoven nagy „akadémiáján", 1808. december 22-én került sor a bécsi Theater an der Wien-ben. A szakirodalom egybehangzóan a IX. szimfónia fináléjának, az Örömódának
A Nemzeti Énekkar kiváló teljesítménnyel járult hozzá a Karfantázia előadásának sikeréhez. Fotó: Koppán Viktor
előképét látja a Karfantáziában – ez a különös, az improvizáció, a zongoraverseny és a kantáta elemeit ötvöző darab szerkezetében (variációs forma) ugyanis e késői remekműre mutat, ráadásul a változatok alapjául szolgáló téma az Örömóda nemes melódiájának korábbi, kevésbé kiérlelt megfogalmazása. A fontos zongoraszólót Jandó Jenő néhány kisebb megingással, ám a stílus mély ismeretével adta elő.
A Nemzeti Énekkar szólistái és tagsága, valamint a zenekar elsőrangú teljesítményekkel járultak hozzá a produkcióhoz, melyet ismét az eseményeket fölényesen uraló Kocsis Zoltán nagyszerű koncepciója határozott meg. Olvasata az alkalmi mű zavaros dramaturgiáját is képes volt dinamikus folyamattá alakítani, belehallván és hallatván a majdan az Örömódában kikristályosodó végeredményt. A sziget nézőterét zsúfolásig megtöltő hallgatóság nagy tapssal ünnepelte a fellépő művészeket.