2016.07.26. 13:25
A mester százkilencven nyíló virága
Mihók Lenke tollából született meg az írás Schmidt Istvánról, aki már kilencven éves mester.
Százkilencven nyíló virágot számolt meg múltkor rózsafáján a kilencvenéves Schmidt István. Volt ideje egyébként számba venni őket, mint ahogy volt türelme ahhoz is, hogy a fa körül mind egy szálig kiszedje a gyomot.
A székesfehérvári cipőfelsőrész készítő mester hetvennyolc évi munka után immár megengedheti magának, hogy a műhelyben töltött időt ereje, tetszése szerint szabja meg. Munkája pedig bőven akad és egészsége is van hozzá. Igaz, amióta dolgozik, egyszer volt beteg és azt is a munka okozta. Megemelte magát.
Csak arra panaszkodik, hogy egyre gyengül, romlik a szeme. Ám, aki ennyit látott mint ő, az előtt tisztán állnak a dolgok akkor is, ha a tárgyak már nehezebben kivehetők.
A műhelyben ma is világos inget és nyakkendőt visel. Ki hinné, hogy tizenhat éves korában jutott rá először új ruha. Tizenöten voltak testvérek.
Amióta dolgozik - mind a mai napig - azon munkálkodik, hogy ne szorítson sehol a cipő, az emberek kényelmes lábbelit hordjanak. S miközben minden tudását, ügyességét erre szánta, az eljáró idő kétszer is katonacsizmába vonult végig a világon.
Az élet csendes szemlélőjének tartotta magát mindig, de mindkét világháborúban egyenruhát kellett öltenie. Másodszor már a fiaival együtt. Egyik fiának életét pedig éppenséggel az a finom hosszúszárú csizma mentette meg, amit ő készített neki: a fogságban élelemre tudta cserélni.
Kilencven év alatt hatalmasat változott körülötte minden. Emlékszik még a Fehérvár felett elhúzó első repülő csodájára, a villany- és vízbevezetés utcát összecsődítő eseményére. Tanúja volt a dolgok természetessé válásának.
Háromféle pénzért dolgozott életében, koronáért, pengőért, forintért. Közös volt bennük, hogy mindegyikért elsőrendű munkát kellett végezni. Úgy érzi, sikerült felverekednie magát a szakma legjobbjai közé és ezt nem csupán a Kiváló Mester kitüntetése jelzi, hanem az is, hogy a mai napig nem felejtették el a nevét, gyakran keresik fel kényes munkákkal.
Nem csupán dolgozni szeretett, hanem tanítani is. Sok tanítványa volt, akikről azt hitte, majd tovább viszik tudását, tapasztalatait. S lám, mindegyikőjüket túlélte. Tudásának ő maradt őrzője.
Ritkán megy már el hazulról. Úgy érzi, nem is ismeri a várost, amelyben született és élt. Nem találná a régi házakat, utcákat. Egyetlen biztos pont a kis szobája maradt, ahol évtizedek óta nem változott semmi. A bútorok nem mozdultak el helyükről.
Szerény nyugdíjából és kis keresetéből él. Tudja, háza nem áll már sokáig, az új városrész követeli majd a kertet, a rózsafát is. Schmidt István mégis derűs, úgy érzi volt része vígságban: nyári tánciskola egy ház udvarán, szőlőbeli éneklések a barátokkal.
S noha minden lassan elmúlt, átadta helyét az újnak, azért mégis elégedett volt, mert megtalálta, ami a változó világban egyedül adhat folytonosságot: a kedvvel, örömmel végzett munkát.