A remény hétköznapjai

2017. január 07., 16:31 szerző: Sáringer Károly
komment
Hetvenhét másodperc. Ennyi ideig állt a szívem, halott voltam. Nem volt halálközeli élményem, és nem ijedtem meg.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Mert akkorra már rég beletörődtem abba, hogy elmegyek. Körülnéztem, és azt gondoltam: nem olyan szép ez az egész, hogy megérné kapaszkodni utána. Újjászületésem ötödik évfordulóján már látom, hogy tévedtem. A feleségem ölelése, fiaim félmosolya, a napfelkelte, az árokparti virág is csoda, érték. Különben is. Feladni, kilépni, itt hagyni, de még meghalni is könnyű, olykor egyenesen gyávaság.

Nap mint nap szembenézni a nem ritkán lélekölő szürkeséggel, na az a valami. Higgyétek el barátaim, a hősöket nem csak a csatamezőkön kell keresni, hanem a gyárak szalagjai mellett, az irodák aktakupacai mögött, a gyermeket nevelő anyák reggelre telesírt párnái között is.

Döntöttem hát, maradok, megpróbálok felállni. Ám dönteni is könnyű. Az italt elhagyni például nem követel különösebb erőfeszítést. Néhány nap iszonyú küszködés az elvonási tünetekkel, aztán vége is. Az igazi kétségbeesés akkor tört rám, amikor arra ébredtem, hogy nincs miért felkelni, nem vár senki sehol, nem kellek senkinek.

Önszántamból szálltam le a társadalomnak nevezett izzó, gőzölgő mozdonyról. Azt hittem, visszaszállni is puszta elhatározás kérdése lesz. De amikor az embernek négy hónapon át nem szólal meg a telefonja, akkor alaposan próbára teszi a lelkierejét a depresszió.

Ráébredtem arra, hogy egyenesen tilos a múlton keseregni, a távoli jövőt fürkészni, beletemetkezni az önvádba. Csak az itt és most létezhet. Megtenni azt, ami emberileg éppen lehetséges. Először percről percre, aztán óráról órára, végül – ha ez már megy valamennyire – napról napra túlélni. Például azt, hogy a vacsorám cukros liszt.

Egy olyan nap végén, amikor tizenkét órán át söprögettem láthatósági mellényben fagyoskodva a Széll Kálmán teret. Hogy elkeseredtem-e olykor? Hát persze. Hogy sírtam-e esténként? Nem szégyellem megvallani. Honnan volt erőm továbbmenni? Nem tudom. Azt azonban hiszem és vallom, hogy mindig kapunk annyi erőt a teremtőtől, amennyi az éppen elénk tornyosuló, meghódíthatatlannak tűnő hegy megmászásához kell.

A lényeg: túléltem, itt vagyok, és nagyon örülök annak, hogy köztetek lehetek. Két oka van annak, amiért ezt megírtam. Egyrészt: hálás vagyok az öt évért, az életemért. Másrészt (és ez a fontosabb): talán akadnak néhányan, akik erőt merítenek majd a szavaimból. Mert immár tapasztalatból tudom, hogy nem puszta jelszó azt mondani – mindig van remény.

Sáringer Károly

Sáringer Károly

2017. január 07., 16:31 szerző: Sáringer Károly

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...