Programok

2016.11.16. 18:55

Deep Purple- Örök érték generációk számára

Budapest - Vannak állandó értékek, melyekhez mindig lehet, sőt kell is igazodni. A rockzenében ilyen viszonyulási pontot jelent a Concerto For Group And Orchestra című album.

Gyuricza Ferenc

A legenda (azaz pontosabban egy korabeli krónikás feljegyzése szerint) 1969-ben a már akkor, s azóta is folyamatosan a világ legjobb szimfonikus zenekarának tartott londoni Royal Philharmonic Orchestra egyik csellistája hisztérikus rohamot kapott, amikor tudomására jutott, hogy a Deep Purple nevű hard rock zenekarral együtt fognak fellépni az addig kizárólagosan a klasszikus zene szentélyének tartott Royal Albert Hall-ban. A koncertet persze nélküle is megtartották, és ezzel történelmet írtak, hiszen megszületett a rock és a komolyzene fúziója, amire bár voltak korábban is kísérletek, ám abban a formában ott és akkor tapasztalhatta meg először a közönség, hogy mennyire jól működik a kettő együtt. Ezért az sem véletlen, hogy a hangverseny felvételét szinte rögtön ki is adták, s így születhetett meg a Concerto For Group And Orchestra című nagylemez. Azóta számos további hasonló produkció készült, a rock és klasszikus zene kooperációja mégis az úttörő szerepet játszott Deep Purple nevével nőtt össze.


Ian Gillan ezúttal a lányával, Grace-szel is énekelt egy duettet Fotó: A szerző

A közel ötven évvel ezelőtti esemény egyik főszereplője volt Ian Gillan, az énekes, aki a Deep Purple jövő év elejére várható új albumának végső, már a tagok részvétele nélkül is gördülékenyen lezajló munkálatai által biztosította szabadidőt használta fel arra, hogy hasonló produkciót kovácsoljon össze. Ian Gillan sings Deep Purple - ez lett a címe annak a koncertnek, amivel 2016-ban meglepte európai közönségét, köztük a magyar rajongóit is.


Don Airey, a Deep Purple jelenlegi billentyűs/orgonistája Fotó: A szerző

Valóban meglepte, mert jóval többet adott, mint azt előzetesen várni is lehetett. Egyrészt olyan programot sikerült összeválogatni, ami a kötelező dalok (Smoke On The Water, When a Blind Man Cries, Lazy, Perfect Strangers, Hush és Black Night) mellett valódi ínyencségeket is magába foglalt, további a produkció színvonala is a magasan megütötte a mértéket. Aki netán olyan Deep Purple dalokra vágyott, amiket a zenekar a saját koncertjein csak ritkán, vagy egyáltalán nem tűz műsorára, annak most végre ez a kívánsága is teljesülhetett: a 2003-as Razzle Dazzle-nek ez a turné jelentette az élő premierjét, illetve az állítólagos magyarországi kötődést is jelentő Anya (bizonyára nem véletlenül került bele a szövegébe az Across the Puszta plain to see sor) sem hallható már hosszú évek óta az anyazenekartól. A Deep Purple dalokkal azonos súlyt képviselve kerültek még a programba az énekes szólókarrierjének kiemelkedő dalai (így a méltóságteljesen hömpölygő, tradicionális gyökerű Ain t No More Cane on the Brazos vagy a nemrégiben elhunyt zenésztárs, a dobos Leonard Haze emlékének ajánlott A Day Late and a Dollar Short). Fokozni mindezt már csak olyan bónuszokkal lehet, mint a lányával közösen előadott duett (a koncert előzenekara Grace Gillan együttese, a latin/karibi ritmusokra épülő, többek között a dub és a reggae világát megidéző Papa Le Gál volt), vagy az a Difficult to Cure című, Beethoven szerzeményeire épülő (instrumentális) Rainbow dal. Utóbbi azért is robbanhatott bombaként, mert a Rainbow ugyebár annak a Ritchie Blackmore-nak volt a zenekara, aki gitárosként szintén részese volt a Deep Purple történetnek, de a személyes konfliktusai Gillannel odáig vezettek, hogy hol egyikük, hol másikuk szakított a csapattal, mígnem Blackmore 1993-ban végleg otthagyta a társait, hogy gitár helyett kobozt vegyen a kezébe, és a hard rock helyett reneszánsz zenével töltse ki napjait.

Persze a Difficult to Cure programba illesztésére is van magyarázat, hiszem a koncerten Gillant kísérő (rock)zenekart az a Don Airey vezette, akit nemcsak a Deep Purple jelenlegi billentyűseként/orgonistájaként ismerhetünk, de annak idején a Rainbow tagja is volt, s az említett dal éppen az ő közreműködésével született meg 1981-ben. A Beethoven-i fundamentum kiváló lehetőséget nyújtott a szimfonikusok bevonására a produkcióba, de a Deep Purple mellett már korábban is feltűnt Stephen Bentley-Klein által vezényelt, de magyar muzsikusokból álló zenekar ezen felül is remek teljesítményt nyújtott. Nem egyszerűen színesítették a dalokat, hanem a kiváló partitúrák révén gyakran új megközelítései módot, már-már új értelmet adtak nekik. Fantasztikus élmény volt így hallani a rockklasszikusokat, s persze ahol lehetett, további magyar aktualitást is becsempésztek a dalokba, Brahms vagy éppen Monti dallamait felhasználva. A produkció igazi eleganciáját pedig maga az énekes jelentette, aki tudatában annak, hogy 72. életévében járva már nem képes azokra a lehengerlő magas hangokra vagy sikolyokra, amelyek szintén hozzájárultak a Deep Purple életművének vagy portfoliójának egyediségéhez. Így aztán csak annyit mutatott magából, amit úgy tudott hiba nélkül kiénekelni, hogy eközben a hallgatóságának sem okozott hiány-érzetet.

Vannak olyan állandó értékek, melyekhez mindig lehet, sőt kell is igazodni. Ian Gillan újra megmutatta, hogyan kell egy generációk példaképének, egy ma már megkerülhetetlen viszonyítási pontnak, egy legendának, méltósággal megöregednie a színpadon.





Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!