A fehérvári Máténé Varju Edit 5. magyar nőként teljesítette a Spartathlon 246 kilométeres távját

" Engem csak akkor vesznek ki ebből a versenyből, ha fetrengek a földön és elvesztem az eszméletemet, különben nem. Mindent meg fogok tenni azért, hogy végigmenjek. " Ezek mondta Edit, mikor a világviszonylatban is szinte kegyetlennek, de legkevesebb emberfelettinek tartott Spartathlon futásra nevezéséről kérdezték. A fehérvári ultrafutó két éve egy sporttársa kísérőjeként már járt ezen a versenyen:

- Sikerült az addigi legdurvább időjárást kifogni: 42 fok, nagyon párás levegő... Nem volt szép látvány, ahogy sorban dőltek ki a futók. Olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy akkor úgy éreztem, én ide soha többet nem jövök, nem hogy futni, de még kísérni sem, nincs az az Isten, én normális vagyok!

Spártai hősként fáradtan, de boldogan a célt jelentő szobornál, amelyet a szabályok szerint majdnem elfelejtett megérinteni (Fotó: Márkus István)

Pedig Edit akkor már közel tízéves, igen aktív futómúltat tudhatott maga mögött. Igazából mindig mozgékony volt, korábban kajakozott, kosarazott, karatézott, búvárkodott.

- 2003-ban kezdtem el futni, akkor még csak futópadon a konditeremben. Kihívás volt, ugyanis előtte 2 évvel volt egy kevésbé szerencsés merülésem az Adrián, aminek következménye keszonbetegség lett: a rossz dekompresszálás miatt elakadt egy nitrogénbuborék a gerincvelőmben és deréktól lefelé nem túl sok mindent éreztem. Nehézséget okozott pl. az úton átfutni, vagy fel-leszállni a buszról is, csuklottak össze a lábaim... Húsz perc futással indult minden. Majd 2004-ben bezárt a konditerem, ahova jártam, így kénytelen voltam a szabadban futni, tipikus mackónadrág-pamutpulcsi futóként...

Ám az eredmények egy idő után jelentkezni kezdtek. Edit első hivatalos félmaratonja még azon az őszön Siófokon volt, az első maraton rá egy évre Budapesten hatalmas élményt, s nagy továbblökést jelentett. 2008-tól, ahogy ő fogalmaz, elindult a lejtőn: sorban jöttek a sok órás és kilométeres, majd több napos versenyek, Kinizsi 100, Terep 100, Ultrabalaton.

- Valójában ezek az én versenyeim: elindulni és csak futni, futni, futni... Semmi rohanás, semmi kapkodás.

Az idei 7. Spuri félmaratonon is ott volt a mezőnyben (Fotó: M. Nagy Dóra)

A Spartathlonra korábbi kísért futótársa Márkus István, furókörökben: Márkus Öcsi dobta fel a labdát: cseréljenek, ő lesz Edit kísérője, segítője. Már a nevezés is kalandosra sikerült. A verseny meghirdetésekor egyszerre több ezer ember ugrott rá a Spartathlon weboldalára, ami így hamar összeomlott.

- Sírva kértem telefonos segítséget, de a szerencse mellém állt. Háromszor is szerepeltem a nevezési listán, majd a rendezők egy hétre rá átfésülték az egészet, de még jó néhány hét eltelt gyomorgörcsben. A január végi Fertő-tó körön éppen beértem a célba, amikor jött a telefon: én is kaptam egy esélyt!

Edit végül csodás idővel, harmadik magyar nőként ért célba. (S ezzel magyar nőként 5. a verseny történetében.) Mint mondja, hihetetlenül hálás a drukkereknek, a futótársaknak, a fehérvári önkormányzatnak, amely kifizette a nevezési díjat, az ismeretlen drukkereknek, akik az úton biztatták. A civilben az Óbudai Egyetem Alba Regia Műszaki Kar Geoinformatikai Intézetének tanulmányi előadója hajnalban kel, reggel fut minden nap. A 246 kilométer még ott a lábában-testében, s főleg a fejében-lelkében, de köszöni, nagyon jól van így. Van egy mondása: Minek izgulnánk? Csak futni kell...