59 éve őrzött 56-os zászló

Egy ember belső tartásáról, attitűdjéről sokat elárul, hogyan viselkedik a hétköznapokban, vagy kritikus pillanatokban. Milyen döntésre képes? Bátran meri-e vállalni az ütközéseket, a konfliktusokat, a vitákat? Szembe mer-e nézni az élet kihívásaival, megtalálja-e a megoldás kulcsát? Valljuk be: életünk folyamán sokszor találjuk szembe magunkat kényes, kiélezett szituációkkal, amikor döntenünk kell. Pintér István pusztavámi nyugdíjas egy ilyen pillanatra 59 éve tisztán emlékszik. Ebből 34 évet – ha nem is félelemben, de – óvatosan, elővigyázatosan töltött. A rendszerváltozás hozta el számára a nyugalmat, s nagy titkát azóta, gyermekeivel is megosztotta.

Pintér István az 1956-os forradalmi események idején 14 éves fiúcska volt. Mint ismeretes, Kádár János 1956. november 4-én hívta be a szovjet csapatokat, akik heves harc árán – túlerejükkel – legyőzték a „Pesti srácokat” és így a Magyar Forradalom és Szabadságharc elbukott.

István bácsi a „bukást” követő napok egyikén – társaival – a Kossuth utcán lévő fahíd közelében játszott, amikor egy csapzott, lesoványodott civil csoportra lett figyelmes.  Tárásai hazarohantak, István bácsi azonban bevárta a „sereget”, akiknél dobtáras géppisztolyt látott. Megszámolta őket: 27-en voltak, köztük három lány, szintén fegyverrel a kézben. Koruk változó volt: 16-25 évesig, többen egyetemisták, főiskolások. Néhány mondatot az egyik átlőtt vállú, vérző forradalmárral szót ejtett, így kiderült, hogy Budapestről menekültek és Ausztriába tartanak.  A sebesült forradalmár a megszeppent gyereknek átnyújtott egy (kb.) 1 méter-szer egy méteres mélyvörös zászlót, amelynek a közepén egy tenyérnyi kőralakú lyuk tátongott.

Pintér István: „Nálam jó helyen van a zászló”
Fotó: a szerző

– Fogd ezt a zászlót, és senkinek sem add oda. Ez a mi csapatunk lobogója, ez alatt harcoltunk Budapesten. Sajnos a várost az oroszok szétlőtték, sok a halott. Bennünket egy orosz különítmény üldöz, hamarosan itt lesznek. Jól rejtsd el ezt a zászlót, vissza fogok jönni érte – mondta, majd Kisbér irányába, az erdőn át elindult társaival.

István bácsi a kabátja alá tűrte a zászlót, vigyázva arra, hogy senki meg ne lássa. Az árokban, a fahíd alatt húzódott meg, mert időközben odaértek az üldözők. Két tehergépkocsit látott, s azon összesen legalább 40 orosz katona ült. Egyértelműnek látszott, hogy a magyar forradalmárok után kutatnak. Odahaza a nagyapja vette észre a kidomborodó kabát alatt rejtegetett csomagot.

– Mi ez? Honnan szerezted? – s már húzta is ki a zászlót unokája kabátja alól.

István bácsi elmesélte a történetet a nagyapjának, aki türelmesen végighallgatta. Az öreg figyelmeztette unokáját, hogy nagy veszélynek teszik ki magukat, ha itt a pufajkások, vagy az oroszok megtalálják ezt a zászlót.

– Nem tudsz semmit a zászlóról, én meg azonnal elégetem. Menj be a házba és ne gyere ki – förmedt rá a nagypapa.

István bácsi belenyugodott a nagypapa „döntésébe”, bár erős lelki ismeretfurdalást érzett a vérző magyar forradalmár fiúval szemben, hiszen neki ígéretet tett a zászló megőrzésére. Nagypapa azonban határozott kemény ember volt, nem tűrte az ellenszegülést.

Teltek múltak a napok, már 1957-et írtak, amikor koratavasszal, István bácsi és az egyik barátja, kismotorral Kisbérre mentek át. Egy kocsmába tértek be, s a felől puhatolóztak, hogy tavaly decemberben látott-e valaki menekült magyar fiatalokat. A kocsmáros jólélekkel félrehúzta, s óvatosságra intette őket: – „Ilyen kérdéseket nem szokás feltenni. Itt senki nem járt, nem láttak senkit, különben is, ha valaki meghallja, hogy ti kik után kutattok, meggyűlhet a bajotok.”

Meglepődtek az őszinte kocsmároson, kicsit még örültek is, hogy „hivatalos” ember nem hallotta kérdésüket. Már kifelé tartottak az ivóból, amikor egy szakálas, igen elhanyagolt külsejű atyafi, megszólította őket. Suttogva így szólt: „Én tudok azokról a forradalmárokról. Fizessetek egy deci pálinkát és egy üveg sört, mindet elmondok”.

Úgy is történt. Az öreg megkapta az itókát, majd egy mondattal felelt. A két pusztavámi fiú itt tudta meg, hogy az elcsigázott, több napja harcoló magyar forradalmárokat az orosz gárda a Kisbértől nem messze lévő Ete és Hanta közti akácosban elfogta, bekerítette, és mind egy szálig lemészárolta. Még aznap érkezett egy teherautó, a holtesteket a platóra dobták és ismeretlen helyre szállították.

– Igazat mondott a szakállas vénember – mondja István bácsi szomorúan maga elé nézve. – Megkérdeztem tőle, hogy hány teherautón érkeztek az oroszok? Kettőn – vágta rá a szemtanú. István bácsi ekkor már tudta, hogy ugyan arról a csoportról van, akiket Pusztavámon látott.

Az öreg Novák nagypapa haldoklott. Magához hívatta unokáját, s halálos ágyán elmondta, hogy a zászlót akkor mégsem égette el, hanem a padláson egy olyan helyre dugta el, hogy azt ember fia soha meg nem találja. István bácsi kétszeresen is sírt aznap: meghalt a nagyapa, de végre megtudta, hogy a zászló nem semmisült meg. Könnyei a fájdalomtól és egyúttal az örömtől potyogtak. Szeretett nagypapa eltávozott, ám a zászló megvan. Napokig kereste a zászlót, míg végül rábukkant.

Azóta őrzi, mint egy kincset.

– Nem próbálkozott túladni ezen a zászlón? – kérdeztem a most 72 éves István bácsit.

– Jártam a Terrorháza Múzeumban, ott eltudnám képzeli a végleges helyét. Wittner Máriának az 56’-os halálraítéltnek, országgyűlési képviselőnek írt egy levelet Ilike, a felségem. Ebben kérte – velem egyetértésben –, hogy fáradjon el Pusztavámra Lezsák Sándorral, az országgyűlés alelnökével, ahol átadnánk részére a zászlót, elmesélve a hozzá tartozó történetet. Itt nyilvánosan arra kértük volna a képviselőasszonyt és az alelnök urat, hogy – tekintélyüket latba vetve – juttassák el a zászlót a Terrorháza Múzeumba. Mária felhívott bennünket telefonon, s ő azt ajánlotta, hogy a Lakitelken lévő 56’-os Múzeumban helyezzük el a zászlót. Az ügy ezen a ponton megrekedt.

– Addig mi lesz a zászló sorsa? – vetem közbe.

– Őrzöm, ahogy eddig is tettem. Nálam jó helyen van. Szeretném a világ tudomására hozni, hogy volt 1956-ban egy egyetemista csapat, akik utolsó lőszerig harcoltak az oroszok ellen. Hősök voltak ők, akiknek nevét nem ismerjük. Szüleik sem tudják, hogy mikor, milyen körülmények között estek el. Ismeretlen helyen alusszák örök álmukat. Mi lesz a zászlóval? Gyerekeim tudnak az esetről, s talán halálom után, ők tovább őrzik a zászlót és annak titkát.

A zászló a becsület, a tisztesség jelképe minden nációnál. Sajnos mi magyarok, nem minden esetben gondoljuk így.

István bácsi viszont igen!

Szerző: Nédó Géza